"Hogy a kötet csupa humor, nem meglepetés: Kiss Ottónak az olykor abszurdba hajló humor is sajátja, amit nemcsak a gyermeki hangon megszólaló verseiből (hiszen a Csillagszedő Márió, az Emese almája és A nagypapa távcsöve című kötetek mind egy-egy gyermek szemszögéből mesélik el a történteket), hanem a sok szempontból egyedülálló Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután című könyvéből is tudunk. Ezúttal azonban a forma magával hozza a nyelvi humort, és az az igazság, hogy a végeredmény ez esetben kissé vegyesre sikeredett.

Azok közé a versolvasók közé tartozom, akik a kötettel való ismerkedés során az első verstől az utolsóig átrágják magukat a könyvön, s csak később engedik meg maguknak a lapozgatás örömét – nem akarom elmulasztani a szerkezet felfedezésének izgalmát, a kompozíció egészét szeretném befogadni. Sajnos a Régi kincsek e tekintetben okozott némi csalódást: nem a kompozíció hiányával – a kötet versei kifejezetten szép ívet írnak le, és néhány párosítás egészen bravúros –, csupán a nyitánnyal.

„Anyukám csodaszép asszony, / apukám hozezért passzol” – indít az első vers (Anyukám szép). Mi az a hozezért? – kérdeztem bambán. Ja, hogy ez olyan, mint Kukorelly Endrénél a „családun xerete talapu”? No, hát akkor lehetne olyanabb, mert míg a Van1kis című Kukorelly-versben útmutatás után („Ez egy versezet [limerick. A szerző], így kell szavalni”) az egész limericket elolvashatjuk a ritmus szerint tagolva, Kiss Ottónál csak ez az egy szabálytalankodás található (s így inkább csapda, mint koncepció). A vers utolsó sorában felbukkanó „asziszem”-et annyiban érzem más kategóriának, hogy nem teljesen ismeretlen/értelmetlen a szemnek. „Asziszem, valahol nyertek” – mondja a gyerek beszélő, akinek szép az anyukája, és én végképp megijedek: jaj, ne, most akkor egy lepasszolt egyke szemszögéből olvasunk majd szülő- és társadalomkritikát?

Szerencsére nem, derül ki később, úgyhogy már csak az van hátra, hogy felismerjem a vers ritmusában a „Paripám csodaszép pejkó” kezdetű Weöres-verset, ahogyan a következőében meg József Attila Születésnapomra című versének összetéveszthetetlen ritmusát, és ismét megfogalmazódjon bennem egy kérdés: vajon a forma csupa ismert formát jelent-e majd? A szerző a kötet elején köszönetet mond a Múzsán kívül mindazon költőknek, akik verseikkel ihletet adtak: ez jelzése lehet a sok reminiszcenciának – reménykedem, nem mentség akar lenni.

De a második vers a felismerés örömén túl ismét okoz némi bosszúságot is: helyenként mintha a forma írná a verset, a tartalom csak alárendelt szerepet játszik (nem a rím kedvéért lett Iván ez az ötéves?). A végeredmény egy jó vers, egy-két bravúros versszakkal, de ezt a formát annyian használták már (gyerekirodalmi példának ott van Varró Dánieltől A Bús, Piros Vödör dala), hogy komolyak az elvárások, az egész versnek bravúrosnak kellene lennie.

A soron következő Barni-limerickciklust ismerjük már lapozóként (érdekes metamorfózis: két oldalon a hat vers több lett, mint egyenként), és végre eljutunk azokhoz a versekhez, amelyek minden tekintetben újak. Nem feltétlenül brillíroznak a forma tekintetében, csak pontosak; van köztük kifejezetten gyenge is (Megkérős, puszizós), de megtörténik, amire vártam: felragyog az, ami határozottan egyedi, összetéveszthetetlen, ami szép. Kiss Ottónak nem a harsány poénok állnak jól („Evés előtt moss kezet, / este pedig használj tust, / leázik majd a retek, / nem okozol konfliktust.”), hanem azok, amelyekben egyszerre van báj és filozofikus mélység: „És ez a jó kis zsebóra / nem ketyeg, áll évek óta / – azzal az időm lemérem, / nem telik el majd, remélem!”.

Számomra ezek a felragyogós versszakok hozták meg a kedvet a kötethez, bár nincs kétségem afelől, hogy gyerekszemmel rendkívül mulatságos a kötet sok apró darabja. Igaz, a szórakoztatással is csínján kell bánni: ismét megemlíthetjük Varró Dánielt, aki számtalan formát és számtalan viccet (akár pisilős, pukizós vicceket is) kipróbált és ellőtt már a Túl a Maszat-hegyen című kötetben, s újabban korszerű mondókáival a korszerű kisbabák korszerű szüleinek kedvében jár: persze nemcsak ő írhat „Szép állat…” kezdetű verset, de a Tizennégy szép állat (alternatív állatkerti útmutató) vagy a Maszat-hegy 13 szép madara után valami igazán mulatságossal kell előrukkolni, ha szép állatokról van szó. (Sikerült!)

Szintén egyedi hangulatúak azok a versek, amelyek – ha nem is a lepasszolt egyke szemszögéből, de – megfogalmaznak valamit a világ szép állatain túli világból (megjegyzem, a szintén lapozóként ismert Állatos albumnak is jól áll, hogy hatversszakos versként olvashatjuk): a Bevásárló körút, a Mamóka Aszódon, a Szép Oláhné ilyenek. A korszerű óvodások szülei meg törölgethetik a szemüket az olyan versek olvastán, mint a Leülök a nagy víz mentén vagy a Kicsi fecskék (Kántor Péter Őszre fordul című verse ilyen szívfacsaróan egyszerű [nem is] gyerekvers, mint ezek). Anyukáknak az Anya dadog és a Fiú vagy lány lesz katartikus élmény.

A Tegnap este, a Képmadár és a kötetet záró versek engem a Régi kincsek hívévé tettek; minden kételyem elszállt, amikor ezt olvastam:

Ars poeticának is beillenek ezek a sorok: a művészet nem tud nem táplálkozni a régiből, de nem mindenkinek adatik meg, hogy meríthessen az égiből – Kiss Ottónak megadatott.

Talán ez a csoda érződik az illusztrációkon is: Takács Mari ezúttal olyat alkotott, amire érdemes odafigyelnünk, ami nem intézhető el egy legyintéssel, „tudjuk, milyen”: nem rutin, hanem költészet színezi a lapokat, bumfordi formák helyett valós karakterek (de nem mellőzve a humort: lásd a 18–19. oldal anya-medve párosát!), mély színek és ha kell, értő „elhallgatások”, csaknem üres oldalak. (Móra, 2011)"

Szerző: Tamás Zsuzsa
Forrás: Meseutca.hu [link]
Megjelenés: 2011.12.15.