A mi Kinizsink

Különös alak járja Zeréndvár utcáit: mindent tud Kinizsi Pálról, könnyedén felkap egy malomkövet, és ami a legfurcsább: őt magát is Kinizsi Pálnak hívják. De mit keres Mátyás király hadvezére Zeréndváron ötszáz évvel a saját halála után? Úgy tűnik, nem véletlenül került ide, a városnak éppen egy hős megmentőre van szüksége. Zeréndvár polgármestere, Garai Nándor ugyanis visszaél a hatalmával: toronyházat építtet a gyönyörű park helyén, ráadásul önkényesen begyűjteti a lakók háziállatait. Ezt azonban a mi Kinizsink nem hagyja annyiban. Gyerekekből álló, elszánt csapata élén megindul, hogy móresre tanítsa a hatalmaskodó polgármestert.

Olvass bele!
Részlet a regényből:

A varázslatos kísérlet ? Élesszük fel John Lennont? ? „Baromi!”

Először a páncélzat körvonalai jelentek meg a levegőben. A sodronying apró láncszemei kékesen vibráltak az iskola félhomályos fizikalaboratóriumában, akár a pici gázlángok. Halványan kirajzolódott a váll, a két kar és amellkas hatalmas boltozata. A számítógép csendesen kattogott. Az egész helyiséget betöltötte valami lágy zümmögés, amit csak egy erdei tisztáson elheverve, félálomban hallhat az ember…
- Baromi! ­- suttogta Domi, és lassan égnek állt az a semmi szőke haja. Kábult volt az élménytől. Pedig ő kezdettől fogva hitt a kísérletben.Pontosabban a bátyjában, Attilában hitt. Szerinte ­- és most szó szerint idézzük ­-  „Attila akkora majom, hogy még ezt is meg tudja csinálni”. Nagyon tudta tisztelni és szidni a bátyját.
Attila, az idősebbik Mátyás fiú némán ült a számítógép előtt, és megbabonázottan meredt a sejtelmes fényekből kibontakozó emberi figurára. Pislantás nélkül nézte a sodronyingbe bújtatott mellkast és a vállakat beborító páncéllemezt. De csak annyi izgalommal, mint az igazi tudósok, akik pontosan tudják, hogy mit keresnek, mégis reszkető, belső lázzal várják a biztos sikert.
- Baromi! ­- suttogta Domi ismét azzal a hatalmas szókincsével, amelyet tizenkét év alatt összekapart magának.
Attila és Domi között a műanyaggal borított padlón Braun Gézuka térdepelt. Előrehajolva két kezére támaszkodott, és felemelt fejjel úgy meredt a kék lángocskákra, mint egy kutya, ha meglátja, hogy a derűs, nyári égből lassan aláereszkedik egy szál kolbász. Épphogy nem szűkölt a boldog rémülettől. Ő aztán igazán tudta, kinek kell megjelennie, hogyan néz ki a páncélos vitéz! Tudta, milyen sisak lesz rajta, s mekkora lesz a kardja! Tudta, hiszen amit a zeréndvári könyvtárban talált Mátyás királyról és a vezéreiről, mindent elolvasott. A regényeket, a mondákat, a népszerű ismeretterjesztő könyveket, de még a kötelező olvasmányokat is!
- A páncél! ­- sóhajtotta alig hallhatóan, és megszédült. „Csak nem fogok éppen most elájulni?!” ­ -gondolta, és mélyeket lélegzett. Kati doki néni ezt javasolta Gézukának kiskorában, amikor még ájulós volt.
- Ne lélegezz! -­ sziszegte Domi a szája sarkából, hogy ne kelljen elfordítania a fejét. Azt akarta mondani, hogy „Ne lihegj!”, de nem tudhat mindenki magyarul, akinek ez az anyanyelve. Szerencsére Gézuka a parancs ellenére lélegzett. Csak kicsit halkabban.
A lézersugarak sejtelmes csóváiban lassan megjelent a csípő vonala. Lila és kék fényfoltok villóztak a combok irányába, kergetőztek, egymásba olvadtak és szétváltak újra. Az egész úgy nézett ki, mint egy miniatűr popkoncert, csak zenekar és füst nélkül.
Bí, vagyis Bea, a csoport egyetlen nőnemű, de szerinte fiúsított tagja akkorát nyelt, mint egy krokodil, ha találkozik egy eltévedt vízilóval. Ezután rögtön csuklani kezdett. Szépen, egyenletesen csuklott, egész hangokkal, ahogy Márta néni énekórán tanította. „Csuk! ­ tá-á-á-á. ­ Csuk! ­ tá-á-á-á. ­ Csuk!”
Domi beharapta az alsó ajkát. Ő megmondta, hogy lányt ne hozzanak magukkal. Egy lány vagy csuklik, vagy pisilnie kell. S ha egyiket se csinálja, akkor beszél.
Könyékkel Bea bordái közé döfött.
- Bí! ­- hörrentette, de a szemét nem vette le a vibráló fényjátékokból kialakuló emberi figuráról. Egy ilyen bökésért hétköznapi körülmények között a lány letépte volna Domi koszos fülét, de most örült, hogy a csuklása abbamaradt. Rezzenetlenül, kiguvadt szemmel ?gyelte a halványan felsejlő alsó végtagokat.
- Mi lesz, ha meztelen? ­- susogta a ?ú (le nem tépett) fülébe. Domi ekkora butaság hallatán idegességében elröhintette magát.
- Felül páncél, alul semmi? Bírnád, mi?!
- Hülye! -­ susogta a kislány előremeredve, mert tényleg bírta volna. De a figura nem volt meztelen. Páncélzat borította mindenütt. Az ölét, a combját, de még a lábszárán is hajlított vaslemezek fénylettek kékesen.
A csodát leső kis csoport ötödik tagja, Holló Dénes törökülésben a földön ült. Egyenes háttal, emelt fővel, moccanatlanul és némán nézte a jelenséget. Izmos felsőtestén sárga trikó feszült. A trikón felirat vöröslött: Zeréndvári Kinizsi. Dénes arcán nem látszott izgalom. Nem mintha őt nem döbbentette volna meg a látvány. De egy fiú, aki apa nélkül, két kistestvérrel és egy örökké fáradt anya mellett nő fel, hozzászokik a váratlan eseményekhez. Amilyen például a tele pelenka, a pénztelenség vagy az anyai sírás. Egyébként is: a sportember fegyelmezett.
Dénes lábánál a társaság öt és feledik tagja hevert: Pat, a vizsla. Mellső lábait előrenyújtva, fejét a lábai közé szorítva bámult a különös fények felé. Időnként halk, morranó hangot adott ki, és az ínye fenyegetően felemelkedett. Ilyenkor Dénes végigsimította a fejét, és a kutya megnyugodott. Pat, azaz Patrícia Delaware Hollóék házőrző ebe és családtagja volt.
A páncélos vitéz alakja már jól láthatóan vibrált a zümmögő műszerek között. Talpától a nyakáig vasba öltözötten derengett a hatalmas test. Már csak a vitéz feje hiányzott. A feje, az arca, a tekintete, amely a legnehezebb feladat volt az egész újjáélesztési kísérletben. Kinizsi Pálról, Mátyás legendás hadvezéréről sajnos ötszáz évvel ezelőtt nem készültek fotók.
Ha már a nagy titokzatoskodások közepette elkottyantottam, hogy egy történelmi újraélesztési kísérlet kellős közepébe huppantunk eme igaz történet kezdetén, illene arról is szólni, hogy kik, miért és hogyan támasztanak fel egy rég megholt vitézt. No meg, hogy egyáltalán lehetséges-e efféle csodatétel, vagy csak a pihent agyú író találja ki az ifjabb és butábbnak gondolt olvasók elkábítására.
Hogy ez utóbbi kérdés megválaszolásával kezdjük… kezdjük az utóbbival.
A Washingtonban (USA) megjelenő New Hazjudósh Magazin 1986. február 30-i számában látott napvilágot az első írás arról a fantasztikus kísérletsorozatról, amit a japán Kihyszi és az amerikai Blöffcity egyetemeinek két tudósa, Lódite Magaszaki és K. P. McBux tíz évvel ezelőtt kezdett el a Döphdle-alapítvány* költségén. A gondolat, hogy nagy teljesítményű számítógépek, finomlézeres holográfok és bioaktivizáló desztillátorok összekapcsolásával újra lehet éleszteni rég meghalt embereket, nem új. Már 1933-ban a Nobel-díjas francia fizikus, Jean-Paul Dilletante is feltételezte, hogy ha az arra alkalmas műszerek majd egykor a kutatók rendelkezésére állnak, és megfelelő mennyiségű és minőségű adattal rendelkezünk a feltámasztandó személyekről, lehetővé válik az újjáélesztés. A módszer lényege, hogy az adatokat betápláljuk a számítógépbe, és ha a többi szerkezettel összekapcsoljuk, megjelenik az adott személy pontos másolata. [...]