A 21. század a digitalizáció forradalmát hozta el számunkra. Az előző generációk csak a tudományos-fantasztikus regényekben találkozhattak olyan eszközökkel, amelyek ma mindennapi életünk részei: elektromos autók, zsebben hordott számítógépek, vezeték nélküli videókapcsolat. Évtizedeken keresztül a televízió volt a legnagyobb veszélyforrás, mosolyogva gondolunk vissza arra, hogy milyen naiv vízióink voltak a tévé előtt védtelenül ülő gyerekek jövőjével kapcsolatban. Azt viszont fontos látni, hogy a szabadidőért folytatott harc már ekkor elkezdődött, az internet és a mobileszközök elterjedésével pedig – magunk is tapasztalhatjuk – napi szinten küzdünk azért, hogy elszakítsuk magunkat és családunkat a képernyőtől. 

Pedagógusaink kitartóan, szívből, minden erejüket beleadva dolgoznak nap mint nap azért, hogy a gyermekeinknek a legjobbat adják. Gyakran érezhetik úgy, hogy erőfeszítéseik láthatatlanok, ezért is tartjuk fontosnak, hogy minél többször kerüljenek reflektorfénybe.

Előző, 2023. novemberi cikkemben arról esett szó, hogy az a divat, hogy merésznek, vagánynak, és persze minden pillanatban végtelenül boldognak tűnjünk. Azzal azonban, hogy mi magunk mit tartunk bátorságnak és nyitottságnak valójában, alapvetően nekünk, magunk felé van belső munkánk. Érdemes először kicsit gondolkodnunk, mielőtt kijelentjük: „ilyen vagyok”, de főleg amikor kicsinyünkről jelentjük ki: „Ádám ilyen”.