Bartos Erika mesél a Brúnó-sorozatról

A Brúnó-könyveket lapozgatva elmerenghetünk azon, hogy milyen alapos háttérmunkára lehet szükség egy-egy ilyen kötet összeállításakor. Bartos Erika az építész végzettségét kétségkívül ebben a sorozatban kamatoztatja a legizgalmasabb formában, ezért is szeretjük annyira Brúnó kalandjait. A szerző a Móra Kiadónak mesélt a tervezésről, a kutatómunkáról és a könyvek összeállításának legizgalmasabb pillanatairól.

A Hoppla meséi 2010-ben készült, amikor Pécs lett Európa kulturális fővárosa. Ebből az alkalomból jártam végig a várost, és igyekeztem gyerekszemmel bemutatni a főbb érdekességeket, látnivalókat. Nagyon élveztem; mesébe szőhettem egy létező, nagy múltú települést, elegyíthettem a valós helyszíneket a kitalált állatfigurákkal. A könyv főszereplője Hoppla nyuszi, Cini egér és Mogyoró, a mókus, de számtalan állatka szerepel a különböző fejezetekben. Felosztottam Pécs városát több egységre, végigjártam az összes helyszínt, jegyzeteltem, rajzoltam, beszélgettem a helyiekkel, figyeltem a város mindennapjait, nyüzsgő életét. Öt hétvégét töltöttem el így, aztán mindezt feldolgoztam a rajzasztalon. A rajzokat szabadkézzel készítettem egyszerű fehér papírra grafitceruzával, aztán a ceruzarajzokat vékony hegyű filctollal áthúztam, majd beszkenneltem, és számítógéppel festettem színesre a képeket. Boldog voltam, hogy a pécsiek – és nem pécsiek – örömmel fogadták a Hoppla meséit, és büszke voltam rá, hogy a könyv elnyerte Pécs város Pro Civitate kitüntetését is.

Hasonlóképpen születik, mint a Hoppla-könyv, de mivel Budapest jóval nagyobb, a főváros feldolgozása több munkával és hosszabb előkészülettel járt. Először csak két kötetet terveztem: egy Budát és egy Pestet. De fontosnak éreztem, hogy ne csupán a Belvárost, hanem az összes kerületet mesébe szőjem, ezért a két kötetből négy lett, két Buda és két Pest. Végül úgy döntöttem, hogy a Duna a rajta átívelő hidakkal és elterülő szigetekkel külön kötetet érdemel, ahogyan külön könyvet szántam az agglomerációnak is, így alakult ki, hogy a Brúnó Budapesten sorozat hatkötetes lett: két Buda, két Pest, egy Duna és egy agglomeráció. A könyvekhez több kisfilm is készült; ezek segítségével szerettem volna megmutatni a megrajzolt városrészek valóságos szépségét.

Építészmérnök vagyok, nem idegen tőlem a tervezés, a folyamatok precíz átgondolása. Sokat hoztam magammal az eredeti mérnöki szakmámból, aminek a könyves pályán is hasznát veszem. A Brúnó-könyveket tudatosan megtervezem, felépítem, kitalálom a logikus forgatókönyvet, vázlatos rajzokat készítek. A felkészülés időszaka olyan, mint egy többismeretlenes matematikai egyenletrendszer, ügyesen össze kell hangolnom, hogy melyik helyszínre melyik családtaggal vagy baráttal jusson el Brúnó, milyen évszakban, hiszen bizonyos helyszínek – mint például a strand vagy a jégpálya – évszakhoz kötöttek. Logikusan igyekszem kialakítani az útvonalat is, minden helyszínt személyesen végigjárok, és igyekszem minél több ötletet adni a kisgyerekes családoknak, amiből majd kedvük szerint választhatnak. Nem csupán a helyszínekre koncentrálok, hanem beleszövök ünnepköröket, kreatív feladatokat, betegségeket, mert ez nem egy útikalauz, hanem egy mesekönyv. Erről hosszan meséltem egy videóban, amikor a hatodik kötet is megjelent.

A forgatókönyv után megrajzolom a képeket, majd megírom a szöveget, végül pedig sokáig csiszolom, hogy a szöveg és a kép a kisgyerek számára jól érthető egységet alkosson. Egy Brúnó-kötet általában hónapokra a rajzasztalhoz láncol, minden oldala szabadkézi rajz.

A főszereplőn sokat gondolkodtam. Először úgy terveztem, hogy ez is Hoppla-könyv lesz, tehát Hoppla nyuszi és a többi állatfigura járja majd végig Budapestet. De aztán elvetettem ezt az ötletet, mert semmiképpen nem akartam kihagyni a Fővárosi Állat- és Növénykertet, a Margitszigeti állatkertet, a Budakeszi Vadasparkot és a Tropicariumot, ezeket az állatos helyszíneket azonban furcsa volna állatfigurákkal barangolni be. Így aztán kitaláltam egy családot, megálmodtam az óvodás Brúnót, szüleit és teljes rokonságát, szomszédságát, baráti körét, és felépítettem a teljes sorozatot. A családi szálak időközben bővülnek is, Brúnónak az ötödik kötet végén kistestvére születik, közben Brúnó óvodásból iskolás lesz…

Több módon is. Rengeteg könyvet vásároltam, régi, antikvár kiadványokat, új útikönyveket, érdekes történelmi regényeket, mindenfélét, amiből Budapest múltjáról érdekességeket tudhatok meg. Egész könyvtáram lett itthon a fővárosról szóló könyvekből. Ötleteket merítek könyvekből, az internetről, de aztán mindenhova elmegyek magam, saját tapasztalatokra építek. Volt olyan kirándulóútvonal, amit végigjártam, és kihúztam a tervből, mert túl nehéznek tűnt egy kisgyereknek. De olyan érdekesség is volt, amit menet közben fedeztem fel, és beleszőttem a történetbe. A kiválasztott helyszíneket bejelölöm a térképen, és ezután igyekszem egy logikus útvonalra ráfűzni a látnivalókat. Budapest szépségeit nem először járom végig. Korábban már megjelent egy könyvem a fővárosról Budapest titkai címmel, de az nem mesekönyv, inkább egy építészeti album.

A legfontosabb, hogy a kisgyerek számára vajon érdekes-e; való-e az óvodás, kisiskolás korosztálynak? Például a Várnegyed fejezetéből tudatosan hagytam ki a Sziklakórházat, mert megviselné a kisebbeket. A városligeti léghajónál is figyelnem kellett, hogyan szövöm bele a történetbe, hiszen hat év alattiak nem ülhetnek fel rá. Mindig törekszem rá, hogy kuriózumot csempésszek a helyszínek bemutatásába, ne csak olyasmit írjak, ami a legtöbb útikönyvben szerepel. Ilyen kedves részlet volt például az Erzsébet-kilátó lépcsője alatt megbújó béka- és denevérszobor, vagy néhány olyan technikai részlet bemutatása, mint például a Lánchíd alapozása, a Szabadság híd trükkös szerkezete, vagy olyan érdekes tervek, melyek meg sem valósultak, például a Margit híd közepére tervezett kilátótorony… Nagy munka volt megrajzolni a Parlament kupolacsarnokában álló 16 kőpilléren látható szoborcsoportot is, „félbevágni” az Országház vagy az Operaház épületét, sőt, izgalmas rajzi feladat volt „kettémetszeni” a teljes Várhegyet is. Műszaki megoldásokban is igyekeztem elmélyedni, megrajzoltam például a budavári sikló szerkezetét – hogyan mozog, mi hajtja –, vagy ugyanígy a libegő és a fogaskerekű technikai részleteit is. Sokáig tanulmányoztam ezeket a szerkezeteket, míg mindet rajzba öntöttem.

Többnyire a helyszíneken, saját szememmel győződöm meg minden részletről. A könyvek, blogok jó támpontokat adnak, de aztán magam szűröm ki ezek közül, hogy mi az, ami valóban érdekes. Számtalan levéltárat, könyvtárat, múzeumot is végigjártam az anyaggyűjtés során, licitáltam is antikvár könyvekre. Az egyik legszebb emlékem, amikor beiratkoztam kutatóként a Magyar Nemzeti Levéltárba, és kikértem az Országház eredeti tervrajzait. Úgy éreztem, hogy szárnyaim nőnek, amikor kihozták a rajzokat, és megláttam azokat a csodálatos, száz évnél idősebb remekműveket. Sokszor kértem segítséget ismeretlenül bizonyos szakemberektől, és mindig készségesen segítettek, sosem kopogtattam hiába. Ilyen volt például, amikor felkerestem a Barlangtani Intézetet, mert kíváncsi voltam a Szemlő-hegyi-barlang felmérési rajzaira, metszetére, és meg is nézhettem ezeket. Vagy nagyon meghatódtam, amikor a csepeli víztoronyról szerettem volna korrekt, precíz rajzot készíteni, és írtam a víztorony tervezőjének, ő pedig elküldte nekem a kért metszetrajzot. Hihetetlenül örültem, megtisztelő volt. A Brúnó Budapesten sorozathoz a forrásokat is magam kutattam ki, ezerféle különböző helyről tájékozódtam, közben rengeteget tanultam a városról, millió eddig ismeretlen szeglete tárult fel előttem. Hosszú könyvet tudnék írni a kutatómunka érdekességeiről és eredményeiről.

Nagyon sok érdekes találkozásban lehetett részem. Sok szakembertől kértem segítséget bizonyos speciális műszaki, építészeti vagy történeti kérdésekben, és kivétel nélkül mindig segítettek. Hálás vagyok érte. Általában két okból kerestem fel egyes helyszínek képviselőit; egyrészt azért, hogy engedélyt kérjek az adott helyszín lerajzolásához, másrészt azért, mert az ő szakmai tudásuk hozzájárult ahhoz, hogy semmiképp se írjak a könyvbe téves információt, rossz adatot, hibás részletet. Az egyik legizgalmasabb találkozóm az volt, amikor felkeresetem a Lánchíd hídmesterét, hogy alaposabban megismerhessem a hidat. Kedvesen fogadott, és számtalan érdekességet mesélt nekem, még eredeti hídpénzt és alagútpénzt is kaptam tőle! Felkerestem a BKV szakembereit is, amikor a harmadik kötetben a buszokról, trolikról, villamosokról írtam részletesebben, tőlük is nagyon korrekt segítséget kaptam a járművek műszerfalának pontos adatait illetően. A Parlament kupolacsarnokával, a koronaőrök ruházatával, pontos feladatával kapcsolatos kérdéseimre a 32. Nemzeti Honvéd Díszegység parancsnokától kaptam választ, de kifejezetten segítőkész volt a Vasúttörténeti Park vezetője is, akit arra kértem, hogy nézze át a vonatokról készített rajzaimat, nehogy tévedés maradjon bennük. Hasonlóképpen segítségemre volt az egykori Úttörővasút szakembere is, átnézte és kiigazította a vonatokról készített rajzaim apróbb pontatlanságait, mint ahogyan a Szemlő-hegyi-barlang barlangásza is hasznos észrevételekkel látta el kérésemre a barlangokról szóló fejezetet. Felsorolni sem tudom, hány helyszínt, múzeumot, intézményt, szakembert kerestem fel, mindüknek köszönettel tartozom a segítségükért.

A legmunkásabb helyszínek egyike a Vasúttörténeti Park volt. Összesen talán nyolcszor ültem fel a 30-as buszra, utaztam ki a parkba, hogy teljes precizitással rajzoljam végig a vonatokat. Nagy kihívás volt a Pozsonyi út is; mindkét oldal házait egyenként megrajzoltam a Jászai Mari tértől a Szent István parkig, napokig sétáltam a Pozsonyi úton rajztáblával a kezemben. Szintén izgalmas feladat volt a Városliget mesébe öntése; a Magyar Zene Háza feldolgozásához egy drónos szakember segítségét kértem, mert a pontos rajzok elkészítéséhez fontos volt, hogy fentről is rálássak az épületre. Kifejezetten izgalmas feladat volt a Szentendrei Skanzen megrajzolása is. A  Szentendrei Skanzen megrajzolása különösen nehéz volt, mert épp zajlott a Covid-járvány, csak külön engedéllyel léphettem be a skanzenbe, de örömteli is volt egyben, mert ez a téma közel áll a szívemhez, a BME Építészmérnöki Karán a népi építészet volt az egyik kedvenc tananyagom.

A sorozat hat kötetéből a Duna a személyes kedvencem. Imádom ezt a folyót, mérhetetlen munkát fektettem az összes kötetbe, de ebbe különösen. Elutaztam a forrásához, számtalan érdekes könyvet elolvastam, adatokat gyűjtöttem a folyó múltjáról. Szerintem Budapest legszebb része a Duna. A kisfilmek közül is a hidas és a szigetes a kedvencem.

Budapest VII. és VIII. kerületében telnek a mindennapjaim, a városnak ehhez a részéhez kötődöm leginkább, így a Brúnó-könyvek itt játszódó fejezeteit különösen nagy szeretettel írtam. A város többi részét, Pest külső kerületeit és Budát kevésbé alaposan ismertem, ezeket részletesen feltérképeztem, bebarangoltam, amikor belevágtam a sorozatba. Általában tömegközlekedéssel utazom, vannak kedvenc járműveim, például a budai Duna-parton végigfutó 19-es villamos, amin régebben faülések voltak, sárga-barna lécekkel. Több kedvenc helyem is van a városban, az egyik a Margitsziget, a másik a libegő. Szerencsés vagyok, mert még személyesen találkozhattam a libegő azóta elhunyt tervezőjével, Frankó Endrével is. Ha megválaszthatnám egyébként, hogy melyik korszakban éljek, akkor a Budapest egyesítése utáni időszakot választanám, a 20. század elejét. Sok régi folyóiratot, magazint olvastam a felkészülés évei alatt; a régi világ érthetőbb nekem, mint a mai.

Egyértelműen a szelektálás. Az anyaggyűjtés hónapjai után el kell döntenem, hogy az összegyűjtött temérdek információból mi kerüljön bele a könyvbe, és mi maradjon ki. Ez nem mindig egyszerű. Könnyű elveszni a részletekben, de a kevesebb néha több. Számtalan olyan érdekességet kihagytam, ami nem volna izgalmas egy kisgyereknek, és talán unalmas is lenne a túlságosan sok adat. Összességében nagyon szeretem ezt a sorozatot, mint ahogyan nagyon szeretem Budapestet is.

Ez nehéz kérdés, ezzel folyton bajban vagyok. Egyrészről egy városjáró könyv egyben korlenyomat is. Rögzíti, hogy a könyv megjelenésének évében hogyan nézett ki a város. Ma például nagyon izgalmas megnézni egy évtizedekkel ezelőtt készült könyvet Budapestről, és összevetni a változásokat. Ugyanakkor a Brúnó-sorozatot mégiscsak arra használják a családok, hogy ötleteket merítsenek belőle, programokat vagy kirándulóhelyszínt válasszanak. Nem jó, ha a könyvben már elavult információk vannak. Így aztán a városban történő változások követéséről mindig egyenként szoktam dönteni; van olyan, amit úgy ítélek meg, hogy ezt jó volna a könyvben is javítani, ilyenkor az újranyomásnál, újabb kiadásnál az adott részletet kicserélem. Például a városligeti részbe az újabb kiadásban már belerajzoltam a Magyar Zene Házát. De van olyan változás is, amit változatlanul megtartottam a könyvben érdekességként, annak ellenére, hogy már nem úgy van. Például amikor a metrókról szóló részt megrajzoltam, akkor még jártak a régi, kék metrószerelvények, amiket később kivontak a forgalomból, és az új fehérek váltották fel őket. Érdekes dilemma volt a Blaha Lujza téri Corvin áruház is, melyet a könyv megjelenésekor még alumíniumburkolat borított, de időközben újjászületett, a Duna-parton pedig visszakapta a második sisakját a Petőfi tér temploma, aminek sokáig csak egy ceruza formájú csonk állt a helyén. Ezeket végül az újabb kiadásban a jelenlegi állapotra módosítottam.

A hat kötet után számomra a sorozat koronája volt a Brúnó bemutatja Budapestet című hetedik könyv, ami a korábbi hat kötet sűrítménye, új részletekkel, helyszínekkel. A frissen megjelent böngésző pedig valódi jutalomjáték volt, örömmel rajzoltam minden oldalát.

Hatalmas munkával írtam és rajzoltam a Brúnó-sorozatot; bízom benne, hogy a kisgyerekes családoknak örömöt hoz. Szép visszajelzéseket kapok, az olvasók olykor fotókat küldenek arról, hogy bizonyos helyszíneket ők is felkerestek. Nagyon örülök ennek, pontosan ez volt a szándékom, boldog vagyok, ha a munkám célba ért.