Egy írót sokféleképpen megtalálhatja a története. Engem például egy rémálmon keresztül talált meg az enyém, azaz egy rémálom tehető felelőssé, hogy végül szegről-végről mégis író lettem. Mert bár gyerekkoromtól kezdve ott motoszkált az agyamban a késztetés, hogy írni kellene, és bár valóban sercegett is olykor a ceruzám alatt a papír a szegedi kis gyerekszobámban, a munka eredménye valahogy soha nem volt az igazi... valami mindig hiányzott... Mert akkor még nem talált meg a történetem.

Aztán az egyetemi éveim alatt már a késztetés is eltűnt. „Nem való ez nekem... Nem vagyok író alapanyag” – állapítottam meg. Úgyhogy időközben más irányba fordultam: az ELTE latin-magyar képzésén a nyelvtörténet csábított magához, és csakhamar teljes lelkesedéssel váltam fiatal kutatóvá. Elveszett oklevelek szórványait rekonstruáltam, feladatgyűjteményt írtam, kutatócsoportot vezettem – egyszóval megmerítkeztem a tudományban.

Doktori tanulmányaim mellett egy rövid ideig gimnáziumi tanár lettem, amíg pedig tanítottam, rendszeresen gyötörtek rémálmok. Egy ilyen rémálmon keresztül talált meg a történetem. Ez az álom ugyanis velem maradt, folyton foglalkoztatott, az agyamban motoszkált, gondolkodásra késztetett, míg végül kiforrta magát A suttogóvá.

Ekkor pedig írni kezdtem.