A mesélés, történetmondás nálam egyértelműen apai örökség. Édesapám, aki iskolaigazgatóként dolgozott egy nagynevű debreceni gimnáziumban, minden áldott este fejből mesélt nekem és hét testvéremnek, miközben izgalomtól dobogó szívvel, tágra nyílt szemmel gubbasztottunk a takarók alatt. Hamar rájöttem hát: a történetek bárhová elrepítenek, gyógyítanak, kiszínezik a hétköznapjaimat, és nem utolsósorban segítségükkel annyi életutat bejárhatok, amennyit csak akarok. Én is mesélni szerettem volna először, az írás csak ezután jött. Közben elvégeztem az egyetemet (magyar–angol szak), beutaztam a fél világot, középiskolai tanárként feltérképeztem a mai fiatalok ágas-bogas lelkivilágának útvesztőit, férjhez mentem, és nagy későn anyukává is válhattam. Az írás mindvégig elkísért ezen az úton. Mára színdarabok, gyerekkönyvek, novellás- és verseskötet, ifjúsági regény és fordítások sorakoznak a könyvespolcomon. De hagytam helyet – biztos, ami biztos – azoknak a történeteknek, amelyek még csak most kezdődtek a szívemben.

Fotó: Hazafi Erika