A gyerekeket leginkább azért csodálom, mert szó nélkül beengedik őket Meseországba. A magamfajta meseírónak viszont nap mint nap meg kell küzdenem a határőrökkel. És ezek nem akármilyen lények ám! A legtöbbször a hétfejű sárkány áll szolgálatban, aki a következőket kérdezi:
– Neve?
– M. Kácsor Zoltán.
– Születési helye és ideje?
– Ezerkilencszázhetvennyolc, Budapest – hadarom. – De miért kérdezi, kedves sárkány úr? Mond egyáltalán valamit önnek ez a két adat?
– Pontosan ezerkilencszázhetvennyolc feje volt a dédapámnak – morogják a fejek –, úgyhogy érezze magát megtisztelve. Budapest pedig az egyik kedvenc szórakozóhelyem. Lakhelye?
– Győrzámoly.
– Szóval ott molyol… És házisárkánya van?
– Van – felelem. – De nálunk drágámnak vagy kedvesemnek szólítják őket.
A sárkányt azonban a részletek már nem érdeklik.
– Aztán gyermeke van-e? – kérdezi, és ekkor ellágyul a hangja.
– Kettő is. Egy fiú meg egy lány.
– Helyes! – süvölti.
– Iskolai végzettsége?
– ELTE bölcsészkar, magyar szak.
