Már apró gyermekként is gyermek voltam. Ezt többen tanúsíthatják. Aztán úgy is maradtam.

Az általánosban, amikor a tanárnak valamiért el kellett mennie, vagy be sem tudott jönni az órára, engem állítottak ki felvigyázónak. Úgy döntöttem, hogy a rendetlenkedők felírása helyett inkább mesélek. (Volt miből: rengeteget olvastam.) A mesének azonban elég jónak kellett lennie ahhoz, hogy a hallgatóság ne az osztályterem felaprításával foglalatoskodjon, hanem a mesére figyeljen. Igyekeztem. Meséltem.

Az egyetem után évekig nem találtam állást. Magyar-orosz szakos középiskolai tanárral telítve volt a piac. Sebaj! Tanítottam óraadóként, meghívott előadóként egyetemeken, főiskolákon, filmklubot vezettem. Meséltem. Igaz, egy kicsit komolyabban. Fordítottam is. Tanulmányokat. Egyebek között egy jó kis kötetet a gyereknyelvről. Nem sokra rá a Móra felhívott, hogy nem lenne-e kedvem mesét fordítani. Volt kedvem. Azt hiszem, A sün, akit meg lehetett simogatni volt az első. Aztán jöttek hosszú sorban Richard Scarry könyvei és más mesék. Meséltem.

Közben megtalált a rádió, a televízió, hogy mondjak már okosakat a filmről, a kultúráról meg mindenről. Én pedig meséltem. Ja, és forgatókönyveket is írtam. Többnyire elég vicceseket. Mert a vicc, a humor elég jó tud lenni. Aki nevet, az nem harap. Meg az is jó benne, hogy új nézőpontokat ad az olvasónak/hallgatónak. Nem maga a szöveg a fontos, hanem az, hogy milyen nyomot hagy az emberekben. Így aztán nem véletlen, hogy az első – saját nevemen – megjelent kötetemben (Válogatott szorongásaim) humoreszkek voltak. És ezt további két szorongás-kötet követte. Nekem a regényeim is valahogy mindig szatírára sikeredtek. A szatírában ott van a túlzás, a fantasztikum. Az Orr főhősének szuperszaglása van, a Köldök egyik szereplőjét nem érinti meg az idő. Ezekben a mesékben már arról szeretek gondolkodni, ami éppen történik velünk. A Para a nagyon-nagyon közeli jövőben játszódik és naná, hogy van paranormális szereplője. Változnak az idők és a mesék is. Mostanában egyre több apró titkot, utalást rejtek el a meséimben. Miért is? Mert egy-egy ilyet felfedezni jó érzés. Játék. A mesemondó összekacsint az olvasóval. Mert a mese kapcsolatot is jelent. Összeköt bennünket. Nem lehet kétséges, hogy az unokáimnak is - mesélek. Amíg el nem alszanak. Remélem, nem lesznek rossz álmaik. Nem lesznek rossz álmaitok.

Fotó: Bach Máté