ZÖLD PANNA

Tartozom egy vallomással. Kifejezetten utálom az önéletrajzokat. Olvasni és írni egyaránt. Szerintem sohasem arról szólnak, ami lényeges. Iskolák, diplomák, munkahelyek, kitüntetések, díjak tömkelege… mégis ki a csudát érdekel mindez? Ezekből még soha semmi lényegeset nem sikerült megtudnom.

Engem az érdekel, hogy mi az illető kedvenc színe, étele, regénye, álma, szívfájdalma, nyafogása, balfogása.

Ezért most én sem fárasztok és untatok senki azzal, hogy felsorolom, milyen intézmények padjait koptattam, melyik tanárt borítottam ki vagy melyik ösztöndíjat nem pályáztam meg.

Írok inkább a kedvenc hűtőmágnesemről. Ez az apró fémdarab azért lett a kedvencem, mert sikerült mindkét szenvedélyemet egy mondatba kovácsolnia.

„Óvd a Földet! - ez az egyetlen bolygó, ahol lehet könyvet kapni!”

Lassan 40 éve, hogy megérkeztem erre a bolygóra, és mióta az eszemet tudom, szájtátva bámulom. Elbűvöl a szépsége és ereje, változatossága és kiszámíthatatlansága, gyengédsége és sérülékenysége. A víz, a föld, az emberek, az állatok, a színek és a szagok, egyszerűen megunhatatlanul lenyűgözőek számomra. Mindegy, mivel ajándékoz meg: könnyű nyári záporral vagy hatalmas özönvízzel, banánérlelő hőséggel vagy fogcsikorgató hideggel, szivárvánnyal vagy sárral, örömmel vagy bánattal, én továbbra is rajongok érte.

Ehhez hasonló örömöt csak a másik szenvedélyem, az olvasás közben szoktam még érezni. Mindenevő vagyok, ami a kezembe kerül, azt elfogyasztom. Könyv vagy újság, hirdetés vagy riport, női magazin vagy tudományos folyóirat, vers vagy regény, gyerekkönyv vagy felnőtt, komédia vagy tragédia: minden jöhet válogatás nélkül!

Ha egyszer tetoválást csináltatok magamnak, az egészen biztosan a következő lesz: „Ezer életet éltem a könyveimen keresztül.” Olyan helyekre repítettek már el, ahova sohasem hittem volna, hogy eljutok, és olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel másként esélyem sem lett volna. Így találkoztam Mahatma Gandhival is, aki arra biztatott, hogy ha változást szeretnék látni a világban, akkor legyek én magam a változás. Szíven ütött a tanácsa, hiszen hirtelen végig gondoltam: mit teszek én azért, hogy az egyetlen bolygót – az egyetlent, ahol, ugye, könyvet lehet kapni és nem mellesleg levegőt is, no meg ráadásul én itt is lakom egy pár éve – megóvjam, és ha lehet, a mostaninál még sokkal jobb állapotban adjam át a következő generációnak? Elég az, ha példát mutatok a gyerekeimnek? Elég az, hogy fát ültetek, szelektíven gyűjtöm a szemetet, tudatosan vásárolok a vászon szatyromba, biciklizek, és vonaton utazok, gyűjtött esővízzel öntözök, lehullott levelet komposztálok? Elég ennyi? Van még valami, amit ÉN tehetek?

Mutathattam bármilyen jó példát, a gyerekeimen azt láttam, (elárulom, hogy három égetnivaló poronyt büszke mamája vagyok), hogy mondhatok én bármit: ha nem körítem egy érdekes, izgalmas és tanulságos mesével, falra hányt borsó lesz belőle. Ezért hát kerítettem egy mesekönyvet a környezetvédelemről. Azaz csak kerítettem volna, de nem találtam olyat, ami megfelelt az elképzelésemnek. Magad uram, ha szolgád nincs – úgy gondoltam, akkor majd írok én nekik. Merész terv volt, de csak az első lépés bizonyult nehéznek. A többi már egyenesen vezetett a Kuka Művek mesesorozathoz.

S hogy a lényeges dolgokról se feledkezzem meg: a kedvenc színem a piros, szeretek mindent, ami pöttyös, a kedvenc ételem a szusi, de minden más tengeri herkentyű is jöhet, és 17 év után néha úgy érzem, bárcsak eltölthetnék végre két napot egy gyerekmentes házban, továbbá nagyon bánom, hogy annak idején nem írtam meg kedvenc történetem filmes forgatókönyvét. Szerencsére még más sem, így talán egyszer, valamikor…