Tehetséges oktatás

Kozsánné Tóth Marianna

A fenti idézet már-már axióma a pedagógia világában. Mindenki tudja, érti. Örök érvényű igazságot rejt. A különleges figyelmet igénylő tanulókra törvényi előírás kiemelten figyelni. Jogokat és kötelességeket emlegetünk. Tehetségfejlesztő és felzárkózást támogató elvi, elméleti rendszerrel oktatunk, nevelünk iskoláinkban. Pedagógusként e témában engem mégis egészen más érdekel, mert a gyakorlatban mindez korántsem ilyen egyszerű. Legjobb esetben a pedagógus igyekszik mindent megtenni, a szülő pedig támogatja a fejlesztő folyamatok sikeres megvalósulását. Szerencsés esetben a gyerek megérti, hogy minden az ő érdekében történik, és együttműködik a fenti csapattal. Igazán idilli, ha az osztályközösség befogadó és elfogadó, támogató az egyéniségek tekintetében, legyen ez lassan haladó gyermek segítése vagy szárnyaló diák tempójának követése.

Ekkor a kérdés már csak az, hogy honnan indulunk, merre tartunk közösen. Hogyan és ki jelöli ki a „jó utat”? Létezik-e egyáltalán olyan mérés, mely segít letenni az első lépőköveket a felnőttek és gyerekek elé?

A kezdetektől érdekelt, miként valósítható meg az átlagtól valamilyen irányban eltérő gyermekek minőségi mérése és fejlesztése. Voltam továbbképzéseken, mégis tehetségfejlesztő tanár szakom megszerzése alatt értettem meg a lényeget. Nem csak a tehetséges gyermek más, nem csak a lassabban haladó gyerek más. Minden gyermek más, egyedi, egymástól különböző, így mindenki egyéni fejlesztésre tarthat igényt. Mindenkinek vannak erősségei és gyengébb területei. Minden terület fejlesztendő terület, csak az a kérdés, mit tekintsünk viszonyítási pontnak. A standardok, életkori és egyéb keretek lassan kevésnek, szűkösnek és korlátozónak bizonyulnak, éppen úgy, mint az iskolai teljesítmények, jegyek mutatóként való értelmezése.

Egyetemi mentorom, Dr. Dávid Mária tehetségszűrő pedagógiai kérdőíve adta a legjobb indíttatást ahhoz, hogy a lehető legtöbb irányból kapott eredmények összevetésével határozzam meg az alapot az adott, 6–10 éves korosztályba tartozó gyermek számára. 2012-től érkeznek hozzám a szülők támogatást keresve a fejlesztés, tehetséggondozás tekintetében. Kulcsfontosságú a közös gondolkodás. A Kozsán Tehetségműhely egyénített mérési folyamatában részt vesz a pedagógus, a szülő, a nagyszülő, mindenki, aki sok időt tölt a gyermekkel, jól ismeri őt. A megszólított felnőttek önállóan, egymás véleményét nem ismerve töltik ki a kérdőívet, így legtöbbször 5-6 értékelendő anyag érkezik hozzám. A dokumentumok összesített eredményeit árnyalja, kiegészíti egy játékos tehetségdiagnosztikai délelőtt a gyerekekkel, ahol célirányosan, életkori sajátosságaikat figyelembe véve, képességmérő és tehetségfejlesztő játékokkal játszanak velem együtt. Végül a látottak alapján én is kitöltöm a kérdéssort, a kapott értékeket pedig a többi anyaghoz csatolom. Lehetőség szerint megfigyelem a gyermeket saját társai körében is, a közös játéktevékenység során, így képet kapok a kortárs csoportban betöltött szerepéről. A megfigyelés alatt felszínre kerülő információk tovább árnyalják az addig kapott képet. Ezek fényében a viszonyítási pontot a továbbiakban a már összesített eredmények adják. A statisztikai adatok segítségével létrejön végül az „egyénített középérték”. Ez lesz a kiindulópont a fejlesztendő területek meghatározásában, a kimagasló területek értelmezésében éppen úgy, mint a fejlesztendő területek feltérképezésében. A részképesség területei, például a kreativitás, az általános intellektuális képesség (verbális, logikai-matematikai, vizuális-ábrázolási), a zenei képességek, pszichomotoros és szociális képességek egyaránt szerepelnek a szempontok közt a motiváció, érdeklődés jellemzői mellett.

A játékos mérést és tudatos értékelést követően záróbeszélgetésre hívom a szülőket, olykor pedagógusokat is. E kis csoporttal együtt beszélem meg az eredményeket. Közösen gondoljuk át és tesszük le az első lépőköveket a gyerekek elé, támogatjuk az útkeresésben, hogy később ezekből már önállóan is tudjon építkezni. Így látható jól, hogy valójában a teljes mérési folyamatban a gyermek saját maga teszi le mindennapjaival a válaszelemeket a képzeletbeli „megismerési kirakónk” táblájára. A „személyiségmozaik” a tehetségfejlesztő tanár szakmaiságával, a szülői gondoskodással és tudatos, tervezett pedagógusi együttműködéssel, folyamatos nyomon követéssel hihetetlen és csodálatos ajtókat, új utakat nyithat meg.

A tehetségterületek felismerése és fejlesztése önmagában nem elég. Gyakran a lemaradó területek húzzák vissza, kötik meg béklyóként tehetséges gyerekeinket. Ezen nehézségek feloldása látványos, ugrásszerű eredményeket produkálhat. Az is kiderülhet, hogy a gyengeség egy kis fejlesztéssel valódi erősséggé nőheti ki magát. Nem egy esetben láttam ezt. Saját gyermekem sorsa mellett az alábbi sikertörténet is a fenti munkafolyamat szükségességét igazolja, eredményességét bizonyítja. Életem meghatározó élménye volt K. Ábel, az akkor 9 éves fiú története. A két évvel ezelőtti találkozásunk némi daccal indult, kudarcra volt ítélve a fiú részéről: „Úgysem fogok én ott semmit csinálni, még játszani sem…” – mondattal kezdődött a hozzám tartó autóúton az édesanya vallomása szerint. Megismerkedésünk után néhány perccel már fel sem merült ez a gondolat. Ajándék volt megélni a rengeteg közös játékot, de a rajzos feladat komoly kihívást jelentett. A kedvenc időtöltés ábrázolása három vonalban kimerült, noszogatásra „lett belőle a fantáziámra bízva” még egy „kör-labda” segítségével focikapu. A nézőpont érdekes volt, de meglehetősen sematikus. És úgy tűnt, itt vége lesz e terület elemzésének és fejlesztésének egyaránt. Az összegzőalkalommal elmondtam a szülőknek, hogy Ábel „nemszeretem, azértsefogom” állandóságának fenntartása elveszi az erőt, időt a kimagasló képességek előrelépésétől. Javasoltam egy-két módszert, hogy mindez érdekesebb legyen. Olyan remekül sikerült, hogy később valódi örömforrássá vált számára. A beszámolóm helyett nagy örömmel osztom meg a szülő sorait, hogy ezzel is bátorítsam a felnőtteket arra, hogy mindig nézzék meg egy másik, új nézőpontból, fókuszpont-áthelyezéssel gyermekük világát.

Az alábbi sorok mutatják, hová vezethet az út, ha közösen gondolkodik a fejlesztő pedagógus, tehetségfejlesztő tanár, szülő és gyermek. Nagy örömmel idézem ide Madár Emőke gondolatait a fenti folyamatról a szülő szemszögéből:

„Mariannával még az egyetemről ismerjük egymást. A kollégiumban a szomszéd szobában lakott. Már akkor nagyon alapos, céltudatos és széles érdeklődési körrel bíró pedagógusnak ismertem meg, aki az álmai és céljai érdekében tűzön-vízen átmegy. Kitartó, érzékeny, nyitott személyiség volt és az is maradt. Talán több mint 15 év elteltével futottunk újra össze. Egy „tehetség” témában meghirdetett előadására mentem el gyermekeim fejlesztése kapcsán. Kávézás közben kértem meg, hogy az akkor 9 éves kisfiamat és 7 éves kislányomat nézze meg az „ő szemével” is. Egy félnapos felmérésre vittem el őket. Ahogy gondoltam, ekkor sem csalódtam Mariann precizitásában. Az alapos felmérés után egy alapos elemzést kaptunk kézhez. Egyrészt megerősített, hogy jó úton vagyunk a gyerekek terelgetésében, illetve új irányokat is mutatott. Egy momentumot emelnék ki. Kisfiam sose szeretett színezni és rajzolni. Ezt a területet el is engedtük, legyintettünk rá, hogy persze, fiú. Mariann felmérése után nem hagytuk annyiban, mert elindított egy olyan gondolatsort, illetve folyamatot, amellyel mostanra (2 év után) eljutottunk oda, hogy örömét leli a kreatív rajzolásban. Keze alatt gyönyörű alkotások születnek. A lényeg, hogy ez a terület is életének egy örömforrása lett innentől. Itt, ebben is megtalálhatja a flow-élményt. És ez csak az egyik – kisfiam életminősége szempontjából egyáltalán nem aprócska – momentum, amit a Mariann által készített felmérés, útmutatás hatására értünk el.” Madár Emőke (szülő és tanár)