Nincs engedélyezve a javascript.

„A belső képkészítés íze” – Interjú Sohonyai Edittel

Sohonyai Editnek nemrég jelent meg újabb ifjúsági regénye a Móra Könyvkiadónál Mocsok Csillag címmel, melyben a szerző Böbe és Tamás történetét folytatja (Le a csajokkal!, Le a pasikkal!). A Móra X sorozat elsősorban a kamasz olvasókat célozza meg, e kötet is 15 éven felülieknek ajánlott. Talán a kiadók számára a legnehezebben elérhető a még nem felnőtt, de már nem gyerek korosztály, nehéz nekik olyan témát adni, ami felkelti az érdeklődésüket, és valóban nekik is szól. Ez a téma e kötet esetében a párkapcsolat. Sohonyai Editet regényéről kérdeztük. Eddigi könyvei – noha a kamasz korosztályt nagyon nehéz elérni – több kiadást megéltek: a Macskaköröm (Pöttyös sorozat) háromszor, a Le a pasikkal!, a Le a csajokkal!, az Engem szeress! és a Jasmine (Móra X könyvek) eddig kétszer jelent meg.

Hogyan lett író, és miért az ifjúságnak ír?

Íróvá válásomban fontos momentum néhány „nem”, valamint az, hogy a vizsla kutyám megellett az érettségiszünetben, mikor a leginkább készülnöm kellett volna. Mivel ez számomra nagy boldogság volt, így minden időmet a szerszámos kamrában töltöttem a hét kis vizslával együtt. E boldogság folyományaként nem vettek fel egyetemre, pedig magyar–történelem szakos tanár szerettem volna lenni. Suli helyett bekerültem egy irodába, ahol nagyon felelősségteljesen számolnom kellett volna, de én nem tudok számolni, pedig biz’ isten próbálkoztam. Így fordulhatott elő, hogy a munka legnagyobb hevében egyszerűen elaludtam az iroda közepén, az íróasztalra borulva. Mielőtt kirúgtak volna, a kolléganőim bölcs tanáccsal láttak el: „Kislány, nem baj, ha nem dolgozol, de legalább tűnjön úgy, mintha dolgoznál!” – azzal beültettek az iroda sarkában egy írógép mellé, hogy üssem a billentyűket, mert ha benyit váratlanul a főnök, akkor oldalról szakasztott úgy nézek ki, mintha dolgoznék. Ekkor elhatároztam, hogy megírom a memoárjaimat, mert az legalább érdekel. Igaz ugyan, hogy addigi életem legdrámaibb eseménye az volt, hogy panelból családi házba költöztünk, ahol a vizslakutyám megellett, tehát el lehet képzelni, mennyi szerelem, szenvedély, kaland és bungee jumping volt az életemben (semennyi), de legalább nagyszerűen tudtam fantáziálni mindenféléről, ami velem nem történt meg. A kéziratot aztán a nővérem elvitte a Móra kiadóhoz, ahol határozottan közölte mindenkivel: „Szerintem ez jó!” – s ismeretlenül is elhitték neki.

A bemutatkozó találkozásra a szerkesztőségben pedig egy magyar–történelem szakos pedagógust vártak, és igencsak meglepődtek, mikor a várakozással ellentétben megjelent egy 18 és fél éves fruska. Így jelent meg 1990-ben életem első regénye, a Macskaköröm.

Nagyon fontosnak tartom, hogy kamaszoknak írjak. Méghozzá valóságos szereplők, valóban megélt történeteit közöljem, mert csak láttatással lehet igazán hatni. És annyi göcsörtöt, bánatot és magányt lehet(ne) elkerülni humorral, odafigyeléssel, és néhány jókor mondott szóval! Nagyon élvezem, hogy már nem vagyok tizenéves, és vissza ne jöjjön az életembe az a kor! Mivel nekem kicsit nyomasztóra sikerült – legfőképpen az önbizalomhiányom miatt –, szeretném, ha a környezetemben lévő kamaszok, vagy azok, akikhez az olvasás által eljutok, kicsit szebben és könnyebben élhetnék meg. Ez az az időszak, amikor mindenféle hatásra nagyon fogékony a lélek, s remélem, képviselni tudom valamelyest a„Jóra nevel a Móra” szellemét.

Mit tart eddigi legnagyobb sikerének? A legutóbbi Prima-díjat, vagy egészen mást?

Nagyon meglepődtem, hogy egyike lehetek azoknak, akik megkapták a Prima Primissima díjat, s nagy megtiszteltetésnek érzem. De annak is örültem, mikor pár éve a könyvtárosok felhívtak, s elmondták, hogy író-olvasó találkozó után a fiúk összeverekedtek az utolsó kikölcsönözhető könyvön Bátonyterenyén.

Rendhagyó író-olvasó találkozókon megfordul szinte az egész országban. Korábbi könyveinek milyen a fogadtatása? Milyenek ezek a találkozók?

Nagyon élvezem ezeket az előadásokat, noha azt hiszem, ez a 12–15 éves korosztály az előadók szempontjából az egyik legnehezebben megfogható korosztály. Nem tudom, hogy a pedagógusok hogyan küzdenek meg ezzel a feladattal napról napra… Nagyon sokat segít ebben a munkában az önismeret (figyelnem kell az intuíciómra) és a tapasztalat. Ha belépek egy terembe, akkor akár 150 gyerek közül is kiszúrjam a hangadókat (mindig a fiúkat kell figyelni, még a domináns lányok is hozzájuk igazodnak), akiket aztán humorral, szerepeltetéssel, kedvességgel meg lehet fogni… Ha ők nyitnak felém, a csapat is fog. Meg a téma, amiről beszélek, úgyis érdekli őket, hiszen az első csók, első randi, testtartások, óvszerhasználat…, illetve praktikus tanácsok a fiúknak arról, mit figyeljenek a lányokon, miért nehéz fiúnak lenni stb. Érdekes, így összegezve olyan, mintha végig a fiúknak beszélnék, de igazából mégis úgy érzem, hogy a lányokhoz szólok.

Mennyire írja ki magából a saját élettörténetét, hiszen iskolás éveiben szintén a gátlásos kamaszok közé tartozott? Könyvét egyfajta pszichoterápiának is vélem.

Eleinte ez igaz volt, abban a formában, hogy tükörírással írtam. Mindent, ami velem nem történt meg, de az addigi életem díszletei között. Az újabbaknál már nem ez a helyzet. Általában olyan személyt választok főhősnek, akit jól ismerek, sokat beszélgetek vele, illetve amúgy is kapok interneten és személyesen is történeteket, ezeket aztán összegyűjtöm, összegzem. A regényhősök minden esetben bejárnak egy utat, de ez számomra inkább belső út. Valóban pszichoterápia ez abban az értelemben, hogy csak akkor hiteles, ha a téma megérintett engem is. Aztán ha megvan a belső honnan hová útirány, jöhetnek a vidám-szomorú hétköznapok – így készül el a regény.

Van-e valami kapcsolat a Móra Pöttyös könyvei és a Sohonyai Edit-regények között?

Nagyon boldog vagyok, hogy első könyvem, a Macskaköröm, s folytatása, a Szerelemlék a Pöttyös könyvek között jelenhetett meg, hisz én magam is ezeken nőttem fel. És nagyon szerencsés vagyok, hogy a Móra saját nevelésű írója lehetek. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a kiadó egyfajta műhelymunkát is folytat, s nem tudom, hogy egyéb helyeken is szokás-e ez az érlelő, nevelő, segítő odafigyelés. Balassa Anna, a Móra nemrégiben nyugdíjba ment főszerkesztője fedezett fel engem, s minden regényemet ő gondozta. Nagyon sokat tanultam tőle mértékből, stílusból és emberségből. A vesszők helyes elhelyezésének tudományát azonban sajnos a mai napig nem tudta átadni nekem. És jó látni, hogy az őutána jövő fiatalok, szerkesztők továbbvisznek valamit a szellemiségéből… Hiszen egy jó szerkesztő aktívan részt vesz az alkotás folyamatában azzal, hogy újragondoltat, átírat vagy meghúz szövegeket, s nem mindegy, hogy ezt milyen szívvel és érzékkel teszi.

Hogyan jött a cím? A Mocsok Csillag engem kissé riasztott, míg néhány oldal után ki nem derült, hogy ez egy lázadó zenekar neve.

Balassa Anna ötlete volt, s én telitalálatnak éreztem, hiszen nemcsak a zenekarra érthető, hanem a lányszereplőre is, bizonyos nézőpontból. De vajon mi az igazság? Mi az én igazságom? És a mások igazságát meddig engedhetem érvényesülni a saját életemben? Erről szól a regény!

A kötet nagy erénye, hogy olyan témákat érint, amelyek a mai ifjúságot leginkább foglalkoztatják, ám ezzel kissé ingoványos területre is merészkedik, hiszen szexről írni kamaszoknak nem egyszerű.

A szüzesség elvesztéséről szóló jelenet (meglepő?) megtörtént eseményt dolgoz fel, engem – nem tudok jobb szót a diákszlengnél – „hazavágott”, mivel olyan személy mesélte el, akit nagyon szeretek. Majd’ egy évet gondolkodtam rajta, miként tudom a jelenetet megfelelően árnyalni: hogyha ezt egy kislány elolvassa, és a történet hat rá (magamról tudom, hogy ebben a korban az olvasmányélményeim nagyon mély nyomot hagytak bennem), beépül a gondolatvilágába, akkor a végeredménye a szexről és az önmagáról való felelősségteljesebb gondolkodás legyen. És természetesen prédikálni nem lehet, hazudni sem, mert azt rögtön megérzik, ezért a valós sztori, illetve az esemény utáni beszélgetések során a főhős nővérének a szájába tudtam adni néhány alapvető tanácsot.

A bimbózó párkapcsolat mellett szóba kerül a csonka család letagadott szülővel, a tanárverés, a tanár-diák viszony, a gyerekek közti vagyoni különbségek, a kövérség, az önkép.


A tanárverés élményét középiskolában volt „szerencsém” személyesen átélni (szemtanúként), nagyon megrázó volt. Egyébként próbálok olyan témákat megjeleníteni, amiről a hozzám forduló kamaszok írnak vagy beszélnek.


A fiatalok nyelvén ír. Ez Sohonyai Edit nyelve is, vagy csak belehelyezi magát a történetbe? Hogy látja, mennyire „átjárható” ma az ifjúsági irodalom: egy régi, veretes nyelven szóló ifjúsági regény (akár egy kötelező olvasmány) és egy mai nyelven megírt, mint például a Mocsok Csillag? Lehet-e átjárás a kettő között?

Fontos volna, hogy a fokozatosság elvét követve rászoktatnánk a gyerekeket az olvasásra. Ez nem megy másként, mint kedvcsinálással. Ha egy gyerek rákap a belső képkészítés ízére, egy idő után úgyis nyitottá és érdeklődővé válik…

Folytatódik a történet? Esetleg Gombhoz [Böbe számára egy felbukkanó szimpatikus fiú a kötetben – a szerk.] a kabát?

Szeretném folytatni a történetüket, hiszen a szereplők tovább élnek, és nagyon érdekesen alakul az életük. Kockacukor például a regényben még túlsúlyos, de nemrég találkoztam vele, gyönyörű, karcsú lány lett belőle másfél év alatt. Kifaggattam, miként csinálta, s ő elmesélte. Tamás, Csótány, Böbe és Gomb története sem zárult le ezzel az epizóddal, remélem, még róluk is beszélhetek egy újabb könyvben…

Szerző: leho

Forrás: www.papiruszportal.hu