Nincs engedélyezve a javascript.

A mítoszok folytatódnak - Mikó Csaba: Tükörváros titka

A címben jelzett állapot csupán egy tényt rögzít: elpiszkolódott 20-21. századunkat valahogy jó lenne távoli korok szerethetőbb képére gyúrni. Mikó Csaba regénye emellett arról is szól, hogy hőskorainkat már a legfiatalabb korban is keresgéljük magunkban, magunkat meg a hősök között, és jó lenne, ha ez így maradna mai nemzedékeink összezavart fejében is! Szerzőnk ugyan nem írja újra nemzeti mitológiánkat, inkább globalizált mitológiát teremt, de magához emelheti vele (remélt) olvasóit, a tizenegy-két éveseket. A Tükörváros titka minden fontos kellékét felsorakoztatja az izgalomkeltésnek: felpörgő teleregények fordulatosságát snittelő szerkezetével, több – de még követhető – szálon futtatott históriájával, esendő jellemek összecsapásaival jól felforgatja bennünk az alapvető morális kérdésekhez rendelt mesét. S fordulatok a végletekig! Az álmodozónak indult főhős így juthat el egy vereséghalmaz végén a mi katarzisunkig. Viszont nincsenek illúzióink, amikor a szenvedély céljait szentesítik az eszközök: van itt hősöket buktató fatális tévedés, ármány és szerelem, de bőséges alattomosság és kegyetlenség is – hogy legyen miért hinnünk a tévedéseikben is tiszta, lázadásaikban is őszinte hősökben, vagyis odaképzelt önmagunkban.

Jó-e ilyen regényt is tudni a feltálalt kínálatban? Sok könyv mondta már nekünk, hogy majd a gyerekek, amit nem egyszer mai történetként csomagoltunk be a hiteltelenség piacán. Ez itt mese marad a mitologikusan ködös múltban, ahol hihetünk a földiek földöntúli erejében, a kiválasztottak érdemeiben, a csodakardok vagy a Napkövek varázslatában. És merünk reménykedni a butaság meggyőzésében (ne törjétek a követ az erőtöket őrlő kapzsiság patkányhús-éhbéréért), a félelem legyőzésében (az erőszak vaspáncélja is áttörhető). Közben tanúi vagyunk a kortalanság hazugságainak, szegénységének, gyávaságának és gyengeségeinek. Diktátor, megfizetett szolgahad, tönkretett (egykor) virágzó ország, és persze ártatlan áldozatok emlékeztetnek bennünket.

Évezredes meséket olvasunk újra: Lear király elkergetett (itt soha vissza nem térő, megölt, őszinte) lányáról, Hófehérke (most is) sikertelenül halálra ítélt sorsáról, a feltaláló Bornemissza Gergelyek leleményeiről… De van a közelmúltból is egy talpára állított gesztánk: ezúttal a jók, a megmentők bújnak meg egy város alatti barlanglabirintusban tizenegy-két éves gyerekek képében, hogy a forradalmi pillanatban (nem fantomként) cselekedni kezdjenek. Hányféle vándormotívum újraélesztése mond rólunk még mindig valami újszerűt! Lehet, hogy mindent megírtunk már, de nem mindenféleképpen? Ezek a felnőttesen kardforgató, vért ontó fiúk bizony éppen olyan – még csak 12 éves – harcosai a jó ügynek, mint az a magyar fia volt őstörténetünknek a Nemzeti Múzeum ausztriai földjéből kikaparva egy-két évvel ezelőtt…

A mesék megnyugtató jövőképe ezzel mintha örökre elveszett volna. Tükörvárosért lehet csatát nyerni, de a háborúnak sehol a vége. Újjáépülnek a rejtekhelyek, újjászerveződnek a járőröző csapatok. Tizenkét éves királyuk pedig a titokzatosan eltűnt – elpusztíthatatlan – gonoszra gondol, akit (paradox módon?) „talán a Napkő varázsereje halhatatlanná tett… Tükörváros örök ellenségévé,” aki újraépítheti nekünk-bennünk a Lélekevő robotot, s újra eladhatja magát nekünk mint Egyetlen Reményt.

Sajnos, ez így igazságos. Egy mai mesének ez a sorsa.

Meg talán a folytatás ígérete is itt lapul a tanulságban…

Szerző: Kovács Lajos
Forrás: Új Könyvpiac

Tükörváros titka

Tükörváros titka

Mikó Csaba