A Rosszcsont Rodrigó egy klasszikus mesébe oltott progresszív fejlődéstörténet

Rosszcsont Rodrigót négykezes mesekönyvként emlegettük korábbi kritikánkban, de mennyire érződött a szövegen, hogy ez a regény tulajdonképpen két szerző munkája?

Dávid Ádám: Ha nem két név szerepelne a kötet borítóján, szerintem nincs olyan olvasó, aki gyanút fogna, hogy ez a regény nem egy elme szüleménye. Annyi biztos, hogy rendkívül erős a kezdés. Az első három fejezetet ugyanis még a német gyerekirodalom huszadik századi klasszikusa, Michael Ende írta, de sajnos már nem tudta befejezni a történetet. Így az idei év egyik legnagyobb gyerekirodalmi szenzációja lett, hogy több évtized után ez a töredékben maradt regény új életre kelt az ereje teljében lévő, idén ötvenéves szerző, Wieland Freund stílusbravúrjában. Szóval ez egy egészen különleges négykezes. Nem beszélhetünk ugyanis klasszikus értelemben vett társszerzőségről, amihez például idén nekem is volt szerencsém a nyolc író részvételével megszületett Találj ki! című szabadulószobás logikára épülő ifjúsági regény kapcsán. A Rosszcsont Rodrigó két szerzője nem tudott egyeztetni egymással, hiszen sok-sok év és – ahogy az esküvőkön szokták mondani – a halál is elválasztja őket egymástól.

Perczel Enikő: A regény valóban két szerző munkája, de egy titkos harmadiké is, aki nem más, mint a könyvben szereplő ősrégi mesekönyv, ami, vagyis inkább aki írja a történetet. Az ősrégi mesekönyv „médiuma” és „magyar hangja” egy már majdnem százéves papagáj, Szókratész. Ő kelti életre a könyvet, őbelé költözik a cselekményszövő varázserő.

PE: Amikor megkaptam a kéziratot, és rápillantottam a szerzőpáros nevére, felkiáltottam magamban: Ende és Freund (magyarul Vége és Barát)! Michael Ende élete végén kezdte el a történetet, Wieland Freund pedig Ende szellemiségében, hasonlóan szerethető, barátságos stílusban írta tovább a mesét. Az első fejezetben megismerjük Filkót, a főszereplőt, vagyis a hűlt helyét, és a bábszínházas kocsit, amiben marionettbábok himbálóznak. Freund ezeket a bábokat választja a mese további szereplőinek. Meseszövése ugyanolyan modern, sokrétű és filozofikus, mint Endéé, mesterien csűri-csavarja a cselekmény fonalát. Bravúrosan ír Ende stílusában, elbeszélő technikáját, ritmikusan ismétlődő szókapcsolatait, mondatszerkezetét tökéletesen magáévá téve, de mégsem szolgai hű mása, hanem vele egyenrangú filozófus és író barátja.

DÁ: Freund másik érdeme, hogy remekül építi tovább a főszereplők ellentmondásos, egymást kiegészítő karakterét. Endénél adott Filkó, a rakoncátlan kiskölyök, aki nem ismeri a félelmet, és nekivág a Rémerdőre keresztelt hetedhét rengetegnek, hogy felkeresse a rettegett Rosszcsont Rodrigó rablólovagot. Róla már a második fejezetben kiderül, hogy csöppet sem félelmetes figura, ezt csak azért híreszteli magáról, hogy békén hagyják. De Filkó nem az a típus, aki bárkit is békén hagyna. Bármennyire mások is, mégis kötődni kezdenek egymáshoz. Ebből a köztük feszülő izgalmas viszonyrendszerből bomlik ki a történet. És amit Ende felvázolt az elején, abból hozza ki Freund a maximumot.

A cselekmény és a szereplők nagy része – egy kis csavarral – a klasszikusokat idézik. Ha egy olyan mesetérben kellene elhelyeznetek ezt a könyvet, amelynek fontos tájékozódási pontjait bizonyos szerzők vagy művek adják, akkor kik vagy mik lennének ezek?

PE: Egyrészt rengeteg finom utalást lehet felfedezni a A Végtelen Történetre, itt is szerepel egy ősrégi mesekönyv, hasonlít Bux Barnabás könyvére, ami Fantáziából való, és mindig éppen annak a tulajdona, aki olvassa.

Itt is fontos szerepet játszik az a gondolat, ami A Végtelen Történetben szereplő medalionra, AURIN-ra, van írva: „Tedd azt, amit akarsz”. Erre a gondolatra csodálkozik rá Szókratész, vagyis arra, hogy az ősrégi mesekönyv varázsa nem más, mint a gondolat teremtő ereje, hogy kimondott szavának, titkos belső vágyának micsoda ereje van, és ezzel oldja meg a bonyodalmat.

Másrészt a Rosszcsont Rodrigó népmesei toposzokkal is játszik. A középkor művészete az élőbeszéd, a népmese volt, meg a vándorszínészet. Nem voltak még könyvek, hiszen nem nagyon tudtak olvasni az emberek, nem volt televízió, mesecsatornák, tabletek, még villanyvilágítás sem. A gyermekek csak népmeséket hallgattak, és vándorszínészek játékát élvezhették.

Itt is klasszikus tündérnépmesei szerkezet van: kezdeti nehézség – hiány – Endéhez méltóan duplafenekű hiány: nemcsak Filkónak hiányzik valami az unalmas életéből, hanem maga Filkó is hiányzik.

Következik a varázslatosan sokrétű bonyodalom, végül a filozofikus megoldás, és minden jó, ha jó a vége.

DÁ: Az Ende-életműből idecitálnám még a Momót is, aki Filkóhoz hasonlóan bátor, szerethető szereplő, és Rózsikára, Filkó társára is sokban hasonlít. Rózsika ugyanolyan tűzrőlpattant, akaratos, a neki rendelt szerepkörön túllépni vágyó lány, mint Momo.
Rodrigó hazudozása pedig megidéz két megkerülhetetlen német antihőst: Till Eulenspiegelt és Münchhausen bárót is. De ahogy őket is óhatatlanul a szívünkbe zárjuk, ugyanígy Rodrigó rablólovag uraság bűvköréből sem tudjuk kivonni magunkat.

Miközben sokat hallani arról, hogy a gyerekek egy része nem vagy alig jut élőszavas meséhez, ez a történet nem kapkod, nem akar pár perces élményt nyújtani, inkább belefeledkezős olvasást kínál. Vajon mivel kötheti le ez a békebelinek tűnő mese azoknak a gyerekeknek a figyelmét, akik otthonosabban mozognak a digitális világban, mint mondjuk a Grimm-testvérek univerzumában?

DÁ: Ebben a könyvben a mesebeli, sőt helyenként fantasys toposzokkal teletűzdelt sötét középkor ‒ amire már a nyitómondatban ironikusan reflektál Ende – csupán kulissza, mint például az Így neveld a sárkányodat-franchise-nál vagy a nagyobb gyerekeknek készült Trónok harca esetében is. Valójában nagyon is mai történet ez egy kiskamaszról, aki a helyi szuperhősről (alias Rodrigó) hallott felszínes tudása alapján otthagyja nyárspolgár szüleit, és ő is szuperhős (vagyis rablólovag) akar lenni. Rózsika sztorija pedig önmagában felér egy feminista kiáltvánnyal. És ha már a szuperhősöket említettem: a manapság legnépszerűbb fiktív világok, mint az MCU vagy épp a Star Wars, szinte minden elemükben a népmesei világrend kétpólusú logikáját követik más-más kulisszával, és Joseph Campbell legendás elmélete, a hős útja is majdnem az összes popkulturális ikonná vált karakter sztorijára ráhúzható.

A mese, amellett, hogy egy kalandregény, végső soron a kreativitásról és az alkotásról is fontos dolgokat állít. Nektek ezek közül mi volt a legfontosabb?

PE: Remek kérdés! Ez a mese hihetetlenül progresszív és modern: kollektív fejlődéstörténet. A népmese a kultúránk különleges kincse, amit évezredek óta csiszolgatunk. A különböző népek meséi nagyjából ugyanazokat a sztorikat és bennük mindig valami életstratégiát örökítenek át. Ende és Freund könyvében valami fantasztikus dolog történik, azt az életstratégiát kapjuk útravalóul, hogy: „Változtathatsz a sorsodon, cselekedj!”A középkorban vagy egy népmesében ugyanis elképzelhetetlen lett volna, hogy mondjuk lemond egy király, mert gyengék az idegei, és inkább ágynak dől, vagy hogy egy vándorszínész házaspár inkább elmegy répát kapálni, vagy hogy egy rablólovag szögre akasztja gúnyáját, és inkább bábszínésznek áll. Márpedig Ende és Freund meséjében senki sem abba a szerepkörbe született, amire a tehetsége és a képességei predesztinálnák. Ez persze rendkívül sok humor forrása. A Dick-házaspár egy bábszínész-dinasztia sarjai – csapnivaló bábszínészek, viszont remek kertészek. Kilián királynak született – de depresszióba zuhant antikirály. Rosszcsont Rodrigó rablólovag leszármazott – de még a széltől is reszket, mint a nyárfalevél, viszont született bábszínésztehetség. A sárkány sem igazi sárkány – hiszen csak azért vágyik a rakás kincsre, hogy szundikálhasson rajta egy jót. Rózsika sem kiköpött hercegkisasszony – inkább kalandor. Filkó pedig mi vagyunk, a kis és nagy olvasók, akik azzá válhatunk, akivé válni akarunk – útra fel!

DÁ: Reméljük, a regény hazai diadalútja nem áll meg a remek kritikai fogadtatásnál és a közönségsikernél. Ez a könyv arra született, hogy színpadi adaptáció készüljön belőle. A pergő párbeszédek mellett a bábszínház dramaturgiai ereje és a nagyszerű helyzetkomikum miatt is a szívügyemnek tekintem, hogy színpadra tudjuk állítani Rosszcsont Rodrigó történetét. Németországban májusban mutatják be az első színházi adaptációt. Azon leszünk, hogy a következő évadban nekünk is sikerüljön bemutatni a saját olvasatunkat Enikővel.

forrás: konyves.blog.hu /2019. december 16. / Kiss Orsi