Van egy helyzet, amelyben minden szülőnek nemet kell mondania gyermekének, ez pedig az elválás. Sok családnál előfordul, hogy a gyerek nehezen válik el, sír, csimpaszkodik a szülőbe. A szülők nemcsak azért aggódnak, vajon boldogulni fog-e gyermekük az idegen közegben; attól is félnek – joggal –, hogy a rosszul kezelt elválási nehézség a közösen töltött időre is rányomhatja bélyegét. Az elválás nyilvánvalóan egy kétszereplős folyamat, ezúttal is érdemes tehát mindkét fél nézőpontjából megvizsgálni a helyzetet.
Az egyik jelentős korai elválásélmény, amikor a gyereket a nagyszülőre, egy gondozóra vagy a bölcsődére bízzuk. Aki járt már bölcsődében, annak ismerős a kép, amikor az aggódó szülő nem tud elszakadni gyermekétől, pedig látszólag minden igyekezetével erre törekszik. A gyerek már elköszönt, és sorsába beletörődve odébbállna, a szülő viszont még tizedjére is elbúcsúzik tőle, alaposan tudtára adva ezzel, mennyire fájdalmas számára az elválás. Előbb-utóbb a gyerek átveszi a szülő aggodalmát, és sírva fakad. Ez az oka annak, hogy egyes bölcsődék csak a bejárati ajtóig engedik be a szülőket. Ez persze nem nyújt valódi megoldást a szülők és a gyerek problémájára, pusztán a személyzet dolgát könnyíti meg rövid távon.
A gyerek a szülő szemüvegén keresztül tekint a külön töltött időre. Megbízik az anya a gondozóban? Jó emlékei vannak saját gyerekkorából az elválásról? Úgy érzi, a gyereknek és neki is a javát szolgálja az elválás, amíg dolgozni megy? Ezek a gondolatok mind-mind befolyásolják a búcsú pillanatát. A magabiztos búcsú megnyugtatja a gyereket, és meggyőzi arról, hogy a következő néhány óra kellemesen fog telni.
Sokszor felmerül a kérdés, hogy kell-e egyáltalán búcsúzkodni, vagy jobb csendben elosonni. Sok szülő hitegeti magát azzal, hogy a kisgyerekek nincsenek tudatában annak, ami körülöttük történik – amit nem látnak, az nincs is. Sok év tapasztalata alapján bátran ki merem jelenteni, hogy ennél messzebb nem is járhatnának a valóságtól. Kétségtelen, hogy ha a gyerek előre tud a szülők távozásáról, ezzel lehetőséget kap arra, hogy tiltakozzon. Jobb erre előre felkészülni, és – anélkül, hogy engednénk eredeti szándékunkból – meghallgatni és elfogadni a gyerek érzéseit.
A másik, szintén nehéz pillanat, amikor a gyerek szemrebbenés nélkül elengedi a szülőt. Ez sokszor rosszulesik a szülőnek, hiszen neki fájdalmas az elszakadás.
Sok család kapja magát azon, hogy egyre nagyobb és nagyobb ágyra van szükségük, mert a gyerekek éjjel sorra belopóznak a szülők mellé. Kifejezetten jelenkori problémáról van szó, melynek megítélésében megoszlanak a vélemények. Idősebb gyerek vagy pláne serdülő, illetve fiatal felnőtt esetében csak nagyon ritkán találkozunk ilyen viselkedéssel, tehát nyugodtan leszűkíthetjük a jelenséget a kettő és hat-hét éves kor közöttiek csoportjára. Jogos kérdés, hogy egyáltalán miért okoz a lefekvés problémát. Miért tartják meg olyan nehezen a szülők az ehhez kötődő határokat, és miért nem tudnak nemet mondani a szülői ágyba ácsingózó gyerekeknek? A válasz – mint mindig – most is összetett.
Az első fejezetben szó esett az elszakadáshoz kötődő félelmekről. Az alvást gyakran asszociáljuk valaminek az elvesztésével, szélsőséges esetben magával a halállal. Az elalvás bizonyos fokú kontrollvesztéssel jár. Álmunkban elszigetelődünk a külvilágtól, ami egyeseknek pihentető megkönnyebbülést és nyugalmat, másoknak viszont kavargó rémálmokat jelent. A legtöbb ember számára pedig a kettő egyvelegét, azt azonban senki sem tudhatja előre, hogy aznap épp melyik változattal találkozik. A nyelv utazásnak tekinti az alvást: jó éjszakát és szép álmokat kívánunk egymásnak, és „reggel találkozunk”-kal búcsúzunk, mintha valóban elmennénk, majd visszatérnénk valahonnan.
A szülő képe az alvásról erősen befolyásolja a gyerek várakozásait az éjszakával kapcsolatban. Aki égve hagyja a lámpát, hogy gyermeke ne féljen a sötétben, abból indul ki, hogy a sötét félelmetes dolog, nem pedig pihentető. A nyitva hagyott vagy becsukott ajtó, a csend vagy a zaj szintén jelzéseket közvetít a gyerek felé. Az alvás körülményei előrevetítik az arról alkotott képet. Jill Tomlinson magyarul is megjelent, gyönyörű meséje, A bagoly, aki félt a sötétben azt mutatja be, hogyan tanulja meg egy kis bagoly legyőzni a félelmét olyanok segítségével, akik kifejezetten szeretik a sötétséget.
Sok más magyarázata is lehet annak, ha a szülők hagyják, hogy gyermekük sokáig fenn maradjon, vagy velük aludjon. Az egész nap dolgozó szülők gyakran úgy érzik, az este az egyedüli idő, amit együtt tölthetnek gyermekükkel, s azáltal, ha éjjel összebújva alhatnak, megmarad közöttük a kapcsolat. Időnként valóban jótékony hatású lehet egy családi alvás, de mindig tudatában kell lennünk, hogy kinek az érzéseit támogatjuk ilyenkor. Dolgoztam egy egyedülálló anyával, aki minden este a lányával aludt, mert félt egyedül. Nyilván tisztában volt azzal, hogy kétéves lánya semmitől nem tudja megvédeni, mégis nagyobb biztonságban érezte magát vele.
Előfordul, hogy párkapcsolati problémák állnak a háttérben. Amikor a szülők maguk közé fektetik a gyereket, látszólag azért, hogy mindketten figyelni tudjanak rá, könnyen lehet, hogy a távolságot szeretnék növelni maguk között. A boldogtalan pároknál a gyerek egyszerre enyhíti a szülők magányát, és emel válaszfalat a pár tagjai közé. Ez pedig nem jó a gyereknek. Megérzi, hogy a szülőknek szükségük van rá, és nehézséget fog jelenteni számára, hogy megvédje saját intimszféráját. Vannak gyerekek, akiket aggaszt a szülők közti ellenségeskedés, és próbálnak mindig jelen lenni, nehogy valami baj történjen, és gyakran a szülők is örülnek a gyerek nyújtotta védőhálónak. Előfordulhat ugyanakkor, hogy a gyerek az egyik szülő pártjára áll, miközben elutasítja a másikat. Ha gyermekünk rendszeresen az ágyunkban alszik, érdemes végiggondolni a fenti szempontokat.
A gyereknek nem tesz jót, ha minden éjjel a szülőkkel alszik. Egyrészt gátolja a gyerek saját személyiségének megerősödését, másrészt, a félős gyerek, akit éjszaka mindig átvisznek a szülői ágyba, nem tanul meg egyedül megküzdeni félelmeivel, és kiszolgáltatott marad. Minden éjjel a szüleiért kiált ahelyett, hogy elbújna a takaró alá, énekelne magának, zenét hallgatna, vagy magától kitalálna valamit. Ha a gyerek krokodilokat képzel az ágy alá és szörnyeket a szekrénybe, és a szülő kiviszi a szobából, hiába magyarázza el, hogy nincs ott semmi, mert a szavakat felülírják tettei. A gyerek csak annyit érzékel, hogy ki kellett menekülni a szobából, így sosem tapasztalja meg, hogy ha ott marad, akkor sem falja fel semmiféle szörnyeteg. Ha azonban hagyják neki, hogy kifejlessze saját módszereit félelme leküzdésére, fokozatosan felül fog kerekedni mumusain, és megerősödik az önmagába és a kitartásába vetett hite. Frank Herbert Dűne című sci-fijében hangzik el a Félelem elleni litánia, amely szerintem jól illusztrálja a fentieket:
Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem kis halál, mely a teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek a félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, elússzon fölöttem.
Amikor már mögöttem van, utánafordítom a tekintetemet, követem az útját.
Ha a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.
Nincs az a megnyugtatás, rábeszélés, ami eloszlathatná egy kisgyerek félelmeit. Egyedül az segít, ha keresztülmegy az érzésen, és megtapasztalja, hogy igenis túlélte, kilábalt belőle.