Belső jóllétünk megtámogatása szülőként, pedagógusként a koronavírus járvány idején

Szloboda-Kovács Emese, gyógypedagógus-logopédus

2020. szeptember 1. Az egyik kedves tanárát a folyosón meglátó tinédzser örömmel megy oda hozzá – aki bár maszkban áll, egy lépést hátralép a fiatal közeledésére. Mindezek után a tini úgy érzi, valahogy mégsem szeretne beszélni, feszült csend alakul ki. Minden a fertőtlenítésről szól, a tanárok idegesnek, aggódónak tűnnek – feszültségük átragad a diákokra is.

Életképek az első napról. Nehéz időket élünk, nehéz időben kell újra helytállnunk szülőként, pedagógusként. A lehető legtöbb erőfeszítést meg kell tennünk azonban, hogy a gyermekek felé tompítsuk, szűrjük a kialakult helyzetet. Ha nekik szeretnénk segíteni fenti szerepeinkben, akkor nem mással kell kezdenünk ezt a munkát, mint saját magunkkal. Nekünk kell megtalálnunk a talajt, bármilyen ingoványos is, amerre lépünk, nekünk kell először kialakítani saját magunk számára azokat a rutinokat és stratégiákat, melyek egy olyan belső stabilitást, nyugalmat szolgáltatnak, ami megvéd az ellen, hogy a kialakult válsághelyzet saját érzelmi jóllétünket tartósan veszélyeztesse. Emellett, csakis ilyen belső stabilitással tudjuk azt a fajta érzelmi biztonságot és szeretetet nyújtani a gyermekek számára, amit ők a körülményektől függetlenül alanyi jogon megérdemelnek. A maszkok és fertőtlenítések, a kézmosások között a legeslegfontosabb a mi nyugalmunk, mely modellértékű a gyermekek számára.

Hatalmas teher nehezedik a magyar édesanyákra, a családok élete teljesen felborult. Az egzisztenciális fenyegetettség érzése lassan mindenkit elér, foglalkozástól, szakmától függetlenül. Az aggodalmak, félelmek még időszakosnak tűntek tavasszal, mára inkább az körvonalazódik, hogy tartósan beköltöztek az életünkbe. Az év első felében tudtuk, hogy júniusig karantén lesz a gyerekeknek, aztán jön a nyár, legalább ennyi kiszámítható volt. Most, október közepe felé járva nincs egyetlen biztos pontunk sem. Hogyan lehet ezzel az embert próbáló helyzettel megbirkózni? Mit tudunk tenni, hogy egy hónap múlva is el tudjuk viselni, ami körülöttünk történik, ne adj’ isten, még legbelül kicsit stabilabban, jobban is érezzük magunkat? Erre a kérdésre keresve a választ a University of Rochester Medical Center (New York, USA) egy igen hasznos előadására bukkantam. Az előadás arról szól, hogyan is tudjuk mind magunkat, mind azokat a családokat, akikkel pedagógusként dolgozunk, érzelmileg támogatni ebben a példa nélküli helyzetben. Az előadás tanúságain elgondolkodva azt megfűszereztem saját gondolataimmal, tapasztalataimmal; és pár olyan gondolati ívet próbáltam a jelen irományban papírra vetni, ami reményeim szerint fogódzót jelenthet a következő hónapokra.

1. Csináljunk egy névjegykártyát, és tegyük ki a hűtőre

Ne sajnáljuk rá az időt, olyat készítsünk, amin minden szerepünk rajta van, és tegyük ki valami jól látható helyre. Ha ezt elkészítjük, az összes alábbi javaslatot sokkal könnyebb lesz megvalósítani, mert hirtelen sokkal tisztábban átlátjuk, mint valaha, hogy mennyiféle feladatkörben állunk helyt nap mint nap, egy-egy beugró szereppel kiegészítve. Az én névjegykártyám a következő:

Szloboda-Kovács Emese

példakép, szülő, tanító, gyógypedagógus, mentálisegészség-tanácsadó, családiélet-ütemező és -szervező, beszerző, szállító-fuvarozó, betegápoló, professzionális takarító, teljes állású szakács, szabadidő-szervező, tinédzser-kortárscsoport egy személyben, szerepjáték-társ

3. Mi vagyunk a legfontosabbak, ezért magunkról kell először gondoskodnunk.

Rá kellett döbbennünk, hogy akárhogyan is, mindenki anyára néz a családban, hogy megoldja ezt a helyzetet. Ha anya uralja a dolgokat, a család is uralni fogja. Ha anya mosolyog és nevet, a gyerekek az ő lényéből visszatükröződve érzékelik, ami körülöttük történik. Mivel egy üres teáskannából nem lehet kiönteni semmit, így először a mi igényeinkről, saját lelkünkről kell gondoskodunk, hogy továbbra is – folyamatosan – adni tudjunk.

4. Legyünk megértők, megbocsátók, elfogadók magunkkal.

Ezt sokkal nehezebb megtenni, mint beszélni róla, hajlamosak vagyunk mindezen erényeket inkább gyermekeink és szűkebb környezetünk felé gyakorolni, mintsem magunkkal szemben. Azt gondolom, túlságosan szigorúan ítéljük meg magunkat úgy általában; így a jelen krízishelyzetben mindenképp lazítanunk kell azon, ahogy magunkkal szemben vélekedünk. Mindennap tudatosan kell emlékeznünk rá, hogy a világon számtalan ember velünk egy időben érez mérget, aggodalmat, félelmet, idegességet, szorongást a járvány és következményei miatt; és hogy ezen érzelmeink teljesen természetesek.

Lehet, hogy van rajtunk egyfajta nyomás, hogy állandóan kiegyensúlyozottnak és boldognak érezzük magunkat, hisz néha úgy tűnhet, hogy mindenki jól van rajtunk kívül. De soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a körülöttünk lévők ugyanúgy próbálják vinni az életüket, mint mi; és bár továbbra is tele vannak a közösségi médiumok a mosolygós, gondtalan képekkel, amik alapján azt gondolhatnánk frusztráltabb pillanatainkban, hogy mindenki más remekül boldogul, csak mi nem, valójában lehet, hogy ez egyáltalán nem igaz. Lehetséges, hogy az emberek egy megküzdési mechanizmus, épp nagyon ügyesen alkalmazott önvédelmi stratégia részeként teszik fel ezeket a képeket magukról, ezúton is jelezve, épp nagyon nagy szükségük lenne egy like-forgatagra (társas érdeklődés, társas megbecsülés iránti vágy), vagy egy-két pozitív kommentre, bókra.

A közösségi média illúziójától függetlenül van, aki könnyebben, van, aki nehezebben viseli, ami történik, van, aki ma még úgy tűnik, hogy könnyebben viseli, aztán pár negatív történés hatására akár már két nap múlva otthon zokog, amikor nem látjuk. Egyikünk ma, mások napok elteltével, megint páran egy hónap múlva fogják ugyan ezeket az érzelmeket érezni – aggodalmat, bánatot, gyászt, frusztrációt, mérget, szomorúságot akár egyszerre. Ahelyett, hogy más érzéseire, gondolataira, megküzdésére koncentrálnánk, és hozzá viszonyítanánk a mi helyzetünket, figyelmünket vegyük le másokról, és a saját magunk jól belátott érdeke szerint legyünk megértők, megbocsátók és elfogadók saját magunkkal és az érzéseinkkel – még a negatív érzéseinkkel is.

Hogyan bánjunk negatív érzéseinkkel? Finoman hagyjuk őket tovább vitorlázni anélkül, hogy teret engednénk nekik. Annyi élete van egy érzésnek, amennyi teret adunk neki. Mintha egy lufit fújnánk fel – ha sok levegőt fújunk bele, a lufi hatalmas lesz, ha csak keveset, kicsi. Az igazán nagy tudomány az, mikor már ránézünk egy üres lufira (negatív gondolat), és úgy döntünk, nem fújunk bele egyet sem. Személyesen nekem az segít, hogy amikor rossz érzésem támadna, villámgyorsan arra gondolok, hogy ez csak egy érzés – nem én magam, tehát tudok dönteni,

hogy teret adok-e neki. Ekkor néha elképzelem, hogy a tudatom kék égboltján ez a negatív gondolat/jelenség egy felhő, ami szépen lassan tovaszáll balról jobbra, és eltűnik, miközben mélyeket lélegzem.

Tudatosítsuk, hogy gyászolunk. Gyászoljuk az életünket, ahogy régen volt, félelem nélkül; gyászoljuk az elvesztett/meglazult szociális kapcsolatainkat, gyászoljuk azt, hogy stabilnak érezhessük a helyzetünket, a rutinjainkat, gyászoljuk az aggodalommentes életünket, a kikapcsolódási szokásainkat és még rengeteg mást. Teljesen természetes, hogy aki gyászol, azzal szeretetteljesen, gyengéden bánunk – épp ugyanezt a bánásmódot, ha nem többet érdemlünk meg mi is. Adjunk erre magunknak teret, lehetőséget, engedélyt. Önmagunk szeretete, belső világunk harmóniájának felértékelődése nem önző dolog a krízisben, hanem a legfelelősségteljesebb dolog, amit a környezetünkért tehetünk.

5. „Vigyázat, törékeny” feliratot lássunk a szülők és pedagógusok homlokán.

Egy pillanatig se felejtsük el, hogy az édesanyák öt és fél hónapot töltöttek el rengeteg szerepük között egyensúlyozva, 3 hónapig teljesen a falak közé zárva a gyermekeikkel, miközben mini iskolát hoztak létre a nappalijukban. Kétlem, hogy egy akár kéthetes nyaralás – szintén a gyermekeikkel – bármiféle felüdülést jelentett volna a számukra. Mintha aknás terepen haladnánk, sokkal inkább érvényes most, hogy gondolkodjunk, mielőtt szólunk, tartsuk fejben, hogy ki az, akivel beszélünk (lásd alább), és gondoljuk meg, mik azok a követelmények, amiket nekik feszítünk. Amikor azt mondjuk, „vigyázzunk egymásra”, értsük ezt lelki értelemben is. Az édesanyák legtöbbje minden lehetőt megpróbál megtenni, hogy a gyermeke fejlődését elősegítse – akár a saját kárára és a saját jólléte kárára is, nagyon sokan máris erőn felül teljesítettek. Igyekezzünk megérteni, hogy akár hosszabb periódusok is lehetnek, amikor a szülő nem tűnik együttműködőnek, segítőkésznek; lehet, hogy ő az aktuális élethelyzetében már felélte a lelki vésztartalékait is. Tartsunk perspektívát mind szülőként, mind pedagógusként, nyilván senki nem úgy haladt a karanténidőszak alatt, mint ahogyan egyébként haladt volna. Ugyanúgy, ahogy valakitől, aki fél körrel később áll be a futóversenybe, nem várjuk azt, hogy ugyanakkor fejezze be azt, mint a többiek, a gyermekeinkkel, a szülőkkel és magunkkal szemben sem lehetnek most irreálisak az elvárásaink.

6. Lássuk árnyaltan a családokat magunk körül.

Miközben arról gondolkodunk, ki hogyan boldogul körülöttünk, vagy esetleg pedagógusként azon, melyik család csinálja meg, és melyik nem a kapott feladatokat, az adott gyermeket szociális hálójával együtt nézzük, és eszerint differenciáljunk. Ha nekünk három gyermekünk van, egy óvodás, egy elsős és egy második osztályos, és mi eközben otthonról dolgozunk a karantén idején, tehát két kisiskolás gyermekünk és egy ovisunk van, könnyen átlátható, hogy nem hasonlíthatjuk a helyzetünket ahhoz a családhoz, ahol két felsős tanuló van, akik még a digitális tanulás mellett is jobbára egyedül végezték a feladataikat. Ugyanígy egy olyan édesanyától, aki három gyermeket nevel egyedül, egy két-, egy négy- és egy hatévest, nem várható el ugyanaz, ami egy olyan családtól, ahol mindkét szülő jelen van a gyermek életében, és esetleg még egy velük egy háztartásban élő nagymama is segíti a család boldogulását. A jelen körülmények között a gyermeket, mint szociális hálója egy darabjaként kell, hogy értelmezzük, és édesanyaként, ha esetleg (bár inkább sose mérjük magunkat másokhoz) mégis hasonlítgatnánk magunkat, mindenképp kerüljük azt, hogy egy teljesen más élethelyzetben lévő édesanyához mérjük a saját teljesítményünket.

8. Próbáljuk könnyedebben venni a dolgot.

Ég a házunk, de mindannyiunk háza egyszerre ég. Mindannyiunkkal történnek a jelen napok, ez egy közös élmény, amiben sajnos osztozunk. Természetesen nem azt próbálom sugallani, hogy bagatellizáljuk a helyzetet. Talán segít, ha megértjük, mindannyiunknak rossz. Van, akinek sokkal, van, akinek kevéssé, de ez a helyzet sokunknak embert próbáló. Mindenkinek 100% figyelemkapacitása van; ha annak 40%-át kellemetlen, aggódó gondolatokkal tölti ki, minden másra (beleértve saját magát, a gyermekeit/családját és kisdiákjait, azok szüleit) csak 60% jut. Ráadásul, semmi értelme nincs ekkora teret engedni a szomorúságnak, aggodalomnak. A helyzet semmivel sem lesz jobb ekkor sem. Akár hányhatunk fittyet az egészre, és mondhatjuk azt, hogy azért sem engedünk, túljárunk a negativitás eszén. Amikor észreveszem, hogy az aggodalom/félelem/negatív érzések kezdenek teret nyerni bennem, én azonnal elkezdem a lelki ördögűzést: előveszek valami szirupos vagy vicces slágert a 80-as évekből. Ennek megvan az a plusz előnye, hogy a tinédzser lányomat is más dimenzióba helyezem egy pillanat alatt. Egy jó „La Macarena” vagy „You Spin Me Round” (szigorúan videóklippel), elég ahhoz, hogy bármilyen nehéz helyzetben összemosolyogjunk, és arra a csodára tudjunk koncentrálni, hogy szeretjük egymást. Ha rosszul, ha jól éljük meg, a helyzet ugyanaz marad. A mi tapasztalatunk azonban merőben más lehet, ha nem hagyjuk, hogy éhes farkasok módjára cincáljanak minket az aggodalom, a félelem és más negatív érzések.

9. Babalépésekben szemléljük a világot.

Persze nagyon fontos, hogy tervezzük az életünket, és a határidőinket fejben tartsuk, nem ezzel vitatkoznék. Inkább arra gondolok, hogy napról napra éljük meg az életet, mert, ha belegondolunk, mi minden az, ami a héten előttünk áll, az túlságosan megterhelő lehet. Ha túl sok teendőre fókuszálunk egyszerre, annyira ránk nehezedhet a teher, hogy egy lépést sem tudunk megtenni előre. Tudomásul kell vennünk, hogy nem fogjuk tudni ugyanúgy élni az életünket még egypár hónapig, mint előtte. Hiába próbálkozunk heroikusan, hogy minden meglegyen, ez nem lehetséges – pontosabban lehetséges, csak a saját tapasztalatunk, saját érzelmi jóllétünk kárára valósítható meg. Ez pedig azért lenne nagyon szomorú, mert legfontosabb szerepünk az, hogy példaképek vagyunk, mind a gyermekeink, mind a tanítványaink számára.

Tehát babalépések: próbáljunk napról napra élni, a napot jól megtervezni, és őszintén örülni annak, ha sikerül, amit aznapra elterveztünk. Hozzászoktunk a teljes kontroll érzéséhez az életünk felett; sokan egy jó adag maximalizmussal is rendelkezünk, hogy hogyan szeretjük, hogy a dolgok menjenek. Reggel frissen készített tízórai a gyereknek, vasalt blúzok, sorolhatnám azokat a dolgokat, amik régen esetleg kivitelezhetők voltak a számunkra, és kellemes megszokást jelentettek – de az új körülmények között esetleg mázsás súlyként nehezednek ránk. Merjünk változtatni, kevesebbel beérni, újra rangsorolni. Emellett tudnunk kell őszintén örülni, ha bármit elvégzünk, csakúgy, mintha a saját gyermekünk sikerének örülnénk. Főztem egy jó ebédet, juhéj! Mondhatjuk. Beszélgettem egy jót a tinédzseremmel, wooowwww! Ne feledjünk el rácsodálkozni minden apró sikerünkre, így folyamatosan öröm- bonbonokkal töltjük belső dobozunkat, és ébren tartjuk a tüzet, hogy többet és többet adhassunk.

10. Alakítsunk ki ön- és gyermekvédelmi szabályokat.

Fontosabb, mint valaha, az, hogy tudatosan védjük magunkat a negativitással szemben, és hogy ez ne maradjon meg a puszta elhatározás szintjén. Konkrét, mindennapos rutinokat, szabályokat hozzunk: a reggeli rutinból időt kanyarinthatunk ki a belső nyugalmunkra egy kis zenehallgatással. Este 6 után kizárhatjuk a negatív híreket/témákat/gondolatokat. Pozitív megerősítésekkel teli esti vagy elalvási rutint alakíthatunk ki (15 perc meditáció/zenehallgatás/olvasás).

Ugyanilyen fontos a minél több kedves, pozitív rutin kialakítása, illetve ezek számának növelése az oktatási intézményekben is, hiszek ezek most biztos pontot jelentenek, érzelmi fogódzót nyújtanak a gyermekeknek is. Mindenképp jó lenne, ha a reggeli kezdést (kézfertőtlenítés, hőmérőzés a bejáratnál) valami pozitívabb dolog követné ott rögtön a bejáratnál vagy az osztályteremben, hogy semlegesítse a negatívat, és pozitívra állítsa át a gyerekek hangulatát. Ha van iskolarádió, ebben a nehéz helyzetben miért is ne fogadhatná reggelente zene a gyermekeket? Gondolkodjunk kreatívan, hogyan tudnánk valami kedveset, esetleg vicceset tenni ezek mellé az új, életidegen és rideg rutinok mellé a számukra, hogy enyhítsük a feszültségüket, még akkor is, ha ennek (egyelőre) nincs látható jele. A hőmérőző tanártól a kisdiák akár (kézfertőtlenítés után) kaphatna egy apró smiley-t, vagy a kézfertőtlenítőtől tovább lépve, ha szeretné, egy kosárból elvehetné a hét viccét egy papírcetlin – amelyről mindig más osztály gondoskodik.

Persze nem gondolom, hogy ezek az elgondolások minden intézményben megvalósíthatók, sem azt, hogy tökéletesek lennének. Mindössze azt vetem fel, hogy fontos lenne az, hogy átgondoljuk, hogyan is tudnánk azt, ami történik, minél élhetőbbé, minél kellemesebbé tenni a gyermekek számára, hogy kiegyensúlyozzuk aggodalmat keltő, rideg, negatív tapasztalataikat valami kedvessel, viccessel, pozitívval. Ugyanígy otthon is illatokkal, zenével, kellemes érzéseket okozó napi/kétnapi rutinokkal biztosítsuk a még inkább szeretetteljes, elfogadó, nyugodt légkört.

11. Alakítsunk ki otthoni rutint szintén babalépésekben.

Amikor rutinkialakításról beszélek, nem egy egész rendszer egyszerre történő elindítására gondolok, mert erre senki nem lenne képes. Találjunk ki egy rutinelemet, amire kellemesen gondolunk, ami jónak tűnik, és pár napig gyakoroljuk. Ha már készen állunk, üljünk le gondolkodni egy finom teával, és találjunk ki még egyet, és így tovább. Ne várjunk el egyszerre túl sokat magunktól, és ha sikerül kialakítani és megtartani egyetlen szokást is, legyünk nagyon büszkék, és jutalmazzuk meg magunkat. Az élet sodrásának ellenállni, hogy folyamatosan válságot menedzseljünk, és ehelyett saját jóllétünkre, gyermekeink harmóniájára, békéjére koncentrálni egy olyan dolog, ami őszinte elismerést érdemel. Ha úgy érezzük, hogy jó lenne egy heti cél, akkor esetleg próbáljuk meg, mert ez egy olyan dolog, ami kicsit tágabb keretek között tartja az időt, és ad valami olyan jutalmat, amiért érdemes dolgoznunk. Egy szombat esti mozi vagy egy rég nem látott, áhított film ígérete otthon segíthet abban, hogy gördülékenyebben menjenek a napok, és közben tudatosan jelen legyünk az életünkben. Semmi esetre ne fukarkodjunk magunkkal szemben sem az apróbb jutalmakkal, ne feledjünk: az önmagunkkal törődés nehéz helyzetünkben nem önzőség.

12. Állítsunk fel jutalmazási menüt.

Csináljunk egy listát mindazon dolgokról, amiknek örülünk, amik jobb kedvre derítenek minket, tegyünk erre a listára mindent, ami eszünkbe jut. Ezek után soroljuk kategóriákba ezeket a dolgokat: mi az, amit csak akkor tudunk megvalósítani, ha másodpercek állnak a rendelkezésre? Mi az, amit akkor, ha percekkel, órákkal, esetleg ennél hosszabb idővel gazdálkodhatunk?

Másodpercek alatt…

Pár pillanatot csöndben töltök.

Elgondolkodom, mi az utolsó dolog, amire büszke vagyok. Csukott szemmel elképzelem a kislányom/kisfiam mosolyát. Magamra fújom a kedvenc parfümömet.

Percek alatt….

Meggyújtok egy gyertyát, miközben kávézom/teázom.

Zenét hallgatok.

Meditálok.

Felhívok valakit, akit szeretek.

Kedveset mondok vagy kedves üzenetet írok valakinek.

Valami kreatívat csinálok – színezek, varrok.

Felteszek egy gyors arcmaszkot.

Lezuhanyozom valami szuper illatú tusfürdővel.

Leállítom a közösségi médiát egy ideig.

Felírok 5 olyan dolgot egy cetlire, amiért hálás vagyok.

Órák alatt…

Megnézek egy jó filmet.

Rendezem/rendszerezem a környezetem egy darabját.

Olvasok.

Szundítok/álmodozom egyet.

Masszázsra megyek.

Elmegyek valahová a partneremmel/barátaimmal.

Edzek/tornázok.

Hosszabb idő alatt…

Kipróbálok egy új hobbit, vagy újrakezdek egy régit.

Valami újat csinálok.

Mindfulness meditációt gyakorlok.

Terápiára kezdek járni, amennyiben úgy érzem.

Ez természetesen csak egy példa a listára, de írjunk össze minél több dolgot, és gazdagítsuk a napjainkat minél több boldogság-bonbonnal, hiszen, ha nekünk van, akkor tudunk csak adni.

13. Állítsuk magunkat túlélési üzemmódba, és számítsunk a stagnálásra, esetleg visszaesésre.

Át kell alakítanunk a gondolkodásunkat, az elvárásainkat a jelenlegi helyzetben magunkkal és a gyermekünkkel, tanítványainkkal is. Olyan gondolkodásmódot kell kialakítanunk, ami az érzelmi jóllétet táplálja mindannyiunkban. Nyilván stagnálással, esetleges visszaesésekkel fogunk találkozni a gyermekeknél. Próbáljuk oldani mind a gyermekek, mind a szülők feszültségét ezzel kapcsolatban, hiszen a legfontosabb az érzelmi biztonság. Nem számíthatunk arra, hogy ebben a helyzetben hetek alatt bepótoljuk, ami esetleg tavasztól elmaradt, és lóhalálában „haladunk az anyaggal”. A gyermekek és a szülők lelki jóllétét, békéjét nem áldozhatjuk fel az akadémiai tudás oltárán ebben a nehéz időszakban.

14. Tágítsuk ki az „érték” és a „tudás” fogalomkörét. Olyan kincseket fedezhetünk fel, amik mellett esetleg idáig elsétáltunk.

A gyermekünk például egyedül kipakolja a mosogatógépet, kitereget, segít krumplit pucolni; a nagyobbik elkezdi „nevelgetni” a kicsit, javítja a beszédét. Vegyük észre, ha a gyerekek tudása megugrik az időjárásról, a betegségről, az egészségről, az egészséges táplálkozásról; esetleg öntudatosabbak lesznek, és jobban integrálódnak a család egységébe – netalántán új hobbikat alakítanak ki, vagy közös hobbit kezdenek el az egyik szülővel. Tudjunk rácsodálkozni, hogy egyedül takarítja ki a terráriumot, hogy velünk mér a konyhában fél kilót, kilót, hogy nézi a boltban a sajtok kilónkénti árát is, és így mérlegelve számít neki, melyik a drágább, olcsóbb; hogy jobban bánik a pénzzel. Lehetséges, hogy akadémiai tudása szerényen gyarapodott, mindeközben életviteli képességeiben hatalmas előrelépést tett az utóbbi időszakban csemeténk. Járjunk nyitott szemmel, és lássuk meg ezeket a cseppet sem természetes dolgokat, tartsuk őket értéknek és valós tudásnak, mert minden tanulás tanulás. Gyermekeink fejlődnek, tanulnak észrevétlenül, még akkor is, ha úgy érezzük, mi ennek előmozdításáért épp keveset tudunk tenni tevőlegesen egy adott időszakban. Ne fókuszáljunk túlságosan az akadémiai tudásra, tekintsük értéknek a szociális és életviteli képességek azon szövevényes hálójában való gyarapodást, előbbre jutást, amik szintén kritikusak és fontosak az életben, és merjünk megnyugodni, hogy gyermekünk képes lesz behozni esetleges akadémiai elmaradását.

15. A legfontosabb emberek vagyunk a világon. Édesanyák. Pedagógusok. Édesanyák és pedagógusok. Mintaképek.

Ahogy élünk, ahogy gondolkodunk, amit észreveszünk, és amit nem, amit értékelünk, és amit értéktelennek látunk, ahogy cselekszünk, ahogy az érzelmeinkkel bánunk, ahogyan a belső jóllétünket fontosnak tartjuk és tápláljuk, ahogy a stresszt és a jelenlegi helyzetet kezeljük, az mind-mind mintaértékű gyermekeink számára. Ebben a különleges helyzetben még inkább ránk hangolódnak az érzékszerveikkel, minket néznek, önszabályozási mintát, talajt keresve a lábuk alatt. Azt gondolom, ez a szerep a legfontosabb szerepünk. A mentális, érzelmi egészségünk hatással van a gyermekeinkre, a párjainkra, a családunkra, a munkatársainkra, a gyermekekre, akiket tanítunk, és azok szüleire. Közös, együttes nyugalmunk, az egymás iránti bizalmunk és toleranciánk, viselkedésünk, és egymás iránti felelősségérzetünk legalább olyan fontos a „védekezésben”, mint maga a fizikai védekezés. Vigyázzunk egymásra!

Felhasznált irodalom:

Emotional Support for Families during COVID–19 (University of Rochester Medical Center)

https://www.youtube.com/watch?v=nRB8ncOVzBY