Elfogadás és empátia gyerekkorban

Amikor egy mozgáskorlátozott vagy értelmileg sérült gyerekkel találkozom, ösztönösen túlzottan kedvessé válok, a hangom elvékonyodik, pedig tudom, hogy ez nem helyes. Elgondolkodtam azon, vajon ép kortársaik hogyan viszonyulnak hozzájuk, a fogyatékkal élőkhöz. Vajon honnan vesznek példát, mintát, és egyáltalán, mikortól és hogyan érdemes beszélni minderről?

Áron nyolcéves. Egy fejlődési rendellenesség miatt deformált koponyával született. A koponyatorzió velejáró szövődménye a nyelőcső-elzáródás, ezért nehezen tud táplálkozni,nyelni és beszélni. Egy garatba ültetett kanul segítségével mindez könnyebben megy neki. A kis Áron mindezek ellenére kíváncsi, közvetlen és aktív kisfiú. Sok időt tölt nagymamájával, aki két éve tanítja őt írni és olvasni. Idén kezdte az iskolát, de társaihoz képest mármost előrébb jár a tanulásban.

A fogyatékkal élő emberek esetében az akadályozottságot a társadalom reakciója is befolyásolja. A gyerekeknél gyakran nagy problémát okoz a kortárs kapcsolatok hiánya, hiszen sokszor a hasonló korú, ép gyerekek idegenkedve néznek sérült társaikra.

Bartos Erika írónő aktívan foglalkozik a súlyos betegségben szenvedő gyerekekkel. Népszerű mesekönyvei mellett több karitatív célú, egészségügyi témájú mű készítésében is részt vett.

– Többször tartottam programot speciális igényű óvodásoknak, súlyos betegeknek vagy fogyatékkal élő gyerekek közösségeinek, ezek a találkozók meghatározóak a számomra. Rengeteget tanulok ilyenkor,igyekszem érző szívvel és értő füllel figyelni az apró jelekre – mondja az írónő. – Eleinte zavarban voltam, mert az ember bizonytalannak érzi magát, amikor olyan közösségbe kerül, amelynek a problémáiról nincs elég tudása.Nem tudjuk, hogyan viselkedjünk, hogyan közeledjünk a másikhoz úgy, hogy ne legyen tolakodó a segítő szándékunk. Hiszen nem elég segíteni, úgy kell azt tenni, hogy az valóban másik előnyét szolgálja. Ne erőltessem, hanem próbáljak a másik fejével gondolkodni. Áronka nagymamája, Keserűné Ilike néni rengeteget foglalkozik a kisfiúval. Együtt kertészkednek, eljárnak játszóházba, játszótérre és moziba is.

– Az utcán sokszor előfordul,hogy megbámulják, de szerencsére Áronkának ez nem mindig tűnik fel. Az már sokkal zavaróbb,amikor a felnőttek úgy beszélnek vele, mintha értelmileg is sérült lenne, pedig nagyon okos. Az egyik játszóházban már jól ismernek, és többnyire nem szokott gond lenni, de a minap egy kisfiú ujjal mutogatott Áronra, csúfolta, és kiabálni kezdett. Áron szerencsére nem sírta el magát, de nem értette a helyzetet, később sokáig kellett erről beszélgetnünk. Mivel a kisfiú nem nyugodott meg, és nem voltak ott a szülei, idő előtt hazajöttünk.

„Arra gondolt, hogy Viola nem tud beszélni, de világszépen mosolyog, nem tud járni, de teljes szívvel ölel,nem tud írni vagy olvasni, de úgy tud szeretni, mint senki más. Olyan ő, mintegy kicsi virág a kertben. Kisebb és gyengébb a többinél, mégis a legkedvesebb,akire a kertész minden virágjánál jobban vigyáz.”A Bartos Erika Őrangyal című könyvéből kölcsönzött idézet tökéletesen megfogalmazza a lényeget: a sérült emberek semmivel sem kevesebbek ép társaiknál. A könyvben négy mese szerepel, amelyek speciális igényű kisgyerekekről szólnak, egy látássérült, egy hallássérült, egy mozgássérült és egy értelmileg akadályozott szereplő mindennapjait követhetjük végig.

A KézenFogva Alapítvány 1993 óta dolgozik egy olyan befogadó társadalomért, amelyben a fogyatékos emberek méltósággal élhetik mindennapjaikat. Oldalukon olvasható, hogy ez a probléma több embert érint, mint gondolnánk. Magyarországon minden huszadik ember él mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy kommunikációs akadályokkal, ami jelentős kihívások elé állítja őket. A személyes adottságaik leküzdése mellett hatalmas akadályt jelent a többségi társadalom előítélete, közönye vagy éppen tudatlansága.

– Két pólus van: vagy túlérzékenyen, sajnálattal fordulunk feléjük, vagy pedig elutasítóan, bántóan,mert nem tudunk mit kezdeni a helyzettel – magyarázza Pordán Ákos, a KézenFogva Alapítványügyvezető igazgatója. – Ugyanolyan bántó tud lenni, ha túlzott aggódással, óvással reagálunk, ehelyett inkább természetesen kellene viselkednünk. Például, ha találkozunk egy kerekesszékes emberrel, az legyen a legelső, hogy leguggolunk mellé, hogy ne kelljen felemelnie a fejét, de ugyanúgy beszéljünk vele, mint bárki mással, ahelyett hogy automatikusan elkezdjük tolni a székét. Alapítványunk célja, hogy ez a tudás rutinszerűen épüljön be a mindennapjainkba. Éppen ezért kell minél előbb elkezdeni a tájékoztatást, hogy a gyerekek számára is ismert legyen, miben álla fogyatékos gyerekek mássága, és miként lehet hozzájuk viszonyulni. Fontos,hogy minél korábban lehetőségük nyíljon tapasztalatokat szerezni erről a területről. Életfogytig tartó viselkedésmintát szeretnénk bemutatni nekik, hogy sokkal toleránsabbak legyenek sérült társaikkal, és ne legyen tabu számukra ez a téma. A gyerekek többsége látott már a családjában, az iskolában, óvodában vagy éppen az utcán fogyatékos felnőttet vagy gyereket, ezért már van saját élményük. Mi abban segítünk, hogy a látottakhoz egyfajta hidat tudjanak képezni, hogy megtanulják, ez természetes létezési forma, nem kell a sérült emberektől félni, és ha tudnak, segítsenek nekik.

Az érzékenyítés lényege, hogy az életkori sajátosságaiknak megfelelő tevékenységeken keresztül mutassák be a gyerekeknek a fizikai vagy értelmi fogyatékosságból adódó nehézségeket. Ennek megfelelően játékos formában próbálhatják ki a különböző élethelyzeteket,megtapasztalhatják, milyen akadályokat kell leküzdeniük sérült társaiknak.Lényeges pont az is, hogy a gyerekek bátran kérdezhessenek, hiszen csak így érhető el, hogy természetesen reagáljanak, amikor egy sérült emberrel találkoznak.

Mint minden területen, a sérült emberekhez való hozzáállás kapcsán is elsődleges a szülő példamutatása,hiszen a gyerek az ő reakciója alapján fog egy hasonló helyzetben viselkedni.

– Szerintem teljes természetességgel beszélhetünk a kisgyerekkel – állítja Bartos Erika. – Azt sem tartom bajnak, ha zavarba jövünk egy-egy kérdéstől, vagy ha azt válaszoljuk, hogy „nem tudom”. A kérdéseknél és válaszoknál sokkal fontosabb,hogy megértés és szeretet munkáljon bennünk, és elsősorban azt adjuk át a kisgyereknek, hogy segítő szándékkal forduljon a társai felé. Az apró mindennapi helyzetek maguktól is érzékenyítik: adjuk át a helyet a buszon, villamoson, segítsünk átkelni a zebrán. Tanulságos felhívni a kisgyerek figyelmét arra is, hogy azok a gyerekek, akiknek bizonyos készségeik vagy érzékszerveik nem működnek, más területen kiemelkedőek. Egészen lenyűgözőélmény volt számomra, amikor vak gyerekeket hallottam énekelni. Mérhetetlen mennyiségű népdalt ismernek, és csodálatosan éneklik a legnehezebbeket is. Vagy például kerekesszékkel egyáltalán nem egyszerű közlekedni, de akinek a„kerekesszék a lába”, az hihetetlenül ügyesen mozog vele.

forrás: Családi lap / 2018. december / Varbai-B. Csák Amarilla