és akkor egy csomó mindenről még nem is beszéltünk…

Lackfi János Robban az iskola című gyerekverskötete remek humorral és könnyedséggel játszik a gyakran elhangzó, jól bevált frázisainkkal, amelyekbe sokszor, mint megannyi puha fotelbe süppedünk bele élvezve az általuk nyújtott kényelmet. A Robban az iskola azonban kimozdít a komfortzónánkból, udvariasan felsegíti elpuhult tagjainkat, kiugraszt a biztonságot és lustálkodást is lehetővé tevő ülőhelyünkből, és arra ösztökél, hogy poroljuk le a fotelunk, majd vegyük le róla a huzatot és rázzuk azt jól ki, utána az alatta levő szivacsot fejtsük le és szellőztessük át, majd a vázat tisztítsuk le a rárakódott porszemektől.

Lelepleződnek és láthatóvá válnak az időnként mindnyájunk által használt klisék egymásba tapadó jelentésrétegei. A kötet kifogyhatatlan leleményességgel és frisseséggel fejti fel és forgatja ki ezeket. Ebbe a játékba csábítanak vizuálisan Molnár Jacqueline vegyes technikával készített illusztrációi is, amelyek a különféle textúrájú és mintájú anyagokat építik össze. Az illusztrációk arcot kölcsönöznek a könyv szereplőinek, újraélesztik, illetve új értelemmel ruházzák fel a különféle mintájú papírdarabkákat. Rendkívül izgalmas, ahogy a kötetben nemcsak az egyes (jelentés)rétegek, hanem a közöttük és bennük rejlő feszültség, sőt az ellentmondások is felszínre kerülnek, miközben mozgásba hozzák és lendületben tartják ezt a játékot.

A közhelyek hűséges kísérőink, az iskolában is kiváló társai felnőttnek és gyereknek egyaránt, viszonthallhatjuk őket a tanárok ismétlődő mondattöredékeiben, ahogy a Tanári ária vagy az Évnyitó című versek példázzák. Következzen pár kiemelt részlet belőlük: „Lehet, hogy szigorú vagyok / de miattad teszem, / hiszen az életnek tanulsz /és biztos nem nekem.” (Tanári ária), „iskolánk egy nagy hajó / az élet vizén… rettenet! // És kapitánya a diri, / és vitorlája a tudás; / mi fújjuk a passzátszelet – / baromi jó vers, nem vitás”. (Évnyitó) Az utóbbi részletbe beszűrődik a diákok nézőpontja is, ahogy ironikusan rámutat arra, ma mennyire életszerűtlen „az élet vizén hajózunk” sztereotípia. De a diákok is kritikus lencsén keresztül láttatódnak például A fiúk és A lányok című párversekben: „úgy hiszik, minden rohadt vicces, / amit csak csinálnak, és ez már / inkább rohadtul unalmas” (A fiúk), „pici szíveket rajzolnak, / és azt kérdezik, mi bajunk /a pici szívekkel, és különben is / minden, amit róluk terjesztünk, / hazugság, és tüntetni fognak / ellenünk, mert nekik egyenlő / jogaik vannak!” (A lányok).

A közhelyek rétegei viszont nemcsak egymásról fejthetők le, hanem az irónia és önirónia játékba hozása révén fordíthatók ki, ahogy teszi ezt a Szívszaggató szerelmi sztori című versben. „A szívem megszakad, / meg kell ragasztani, / van pillanatragacs, / lehetnénk boldogok! // A szívem dübörög, / hangszigetelni kell, / mert megsüketülök, / ez rettentő dolog!”

Lackfi tehát görbe tükröt tart gyereknek és felnőttnek egyaránt. Megmutatja többek között a haverok/barátok elvárásainak visszásságait: „feleltettek reppelésből, / de nem készültem semmit, cigizésórán köhögtem, egyest kaptam, mint mindig. // Bézbólsapkám otthon maradt, / az ördögvillát elrontottam, / tök béna lett a káromkodásdogám, / s a gördeszkázás se ment jobban.” (Feleltetés reppelésből) Az Oktatófilm, Százezer matchbox, Bicikliügy vagy a Mese a drogról című versekben pedig kendőzetlenül nevén nevezi problémákat, figyelmeztet a veszélyekre, amivel egy mai gyerek vagy család kényszerülhet szembenézni, így például arra, hogy az erőszak milyen sokféle köntösbe bújva felbukkanhat a mi életünkben is.

A Robban az iskola két versblokkjában az iskolán kívüli világ és a hétköznapjaink rejtett zugai is helyet kapnak, ezzel pedig a kötet által teremtett verstér határtalanná válik miközben Lackfi gyerekversei borotvaéles humorral, s nem ritkán kíméletlen iróniával és öniróniával felfegyverkezve játékosan járják körül az ismert és megszokott helyzeteket, a kényes témákat és a tabukat.

(forrás: konyvmutatvanyosok / 2018.11.17. / Zólya Andrea Csilla