Félelemből kíváncsisággal a bátorsághoz

A könyvek megjelenése nem mindig áll szinkronban azzal, hogy az író milyen sorrendben, mennyi ideig dolgozik a művein. Nem a Pityke és prém volt az első regényem, hanem ez volt az első, amelyet eléggé kidolgozott állapotban tudtam a kiadónak átnyújtani ahhoz, hogy érdemesnek lássa foglalkozni vele. Ahhoz, hogy meg tudjam írni, arra volt szükség, hogy végigküzdjem magam számtalan más, meg nem jelent íráson, és mögöttem legyen néhány megjelenésig tartó folyamat. A gondolatok, amelyek a regényben vannak, sokkal hamarabb megértek bennem, mint ahogy a szöveg megszületett. Sőt, a regény elkészült még az első menekülthullám előtt, de a kiadás munkálatai olyan sokáig húzódtak, mintha utólag reagáltam volna a problémára. Igazából a regény akkor volt teljesen aktuális, amikor írtam, és a legnagyobb szomorúságom, hogy azóta sem vesztette el az aktualitását.

Szerintem inkább kalandregény, illetve nagyon szeretem Böszörményi Gyula írását a Librariuson, amely arról szól, miért nem fantasy, és miért inkább tündérmese. Nem szoktam beszorítani magam műfaji keretek közé, hagyom a történetet a saját, belső törvényei szerint formálódni.

Inkább személyes élményekből táplálkozik a regény. Amikor a regényt írtam, egy olyan életszakasz végén jártam, amikor sokat és sokfelé utaztam. Meghatározó élmény volt azt tapasztalni, ahogy az emberek, engem is beleértve, az ismeretlen felé előítélettel, félelemmel fordulnak, és ezzel maguk viszik a konfliktust, a gonoszságot oda, ahol egyébként nincs, vagy nem jellemző. Gyerekkorom óta foglalkoztat ez a témakör, talán azért, mert a családunkban több tragédiát előzött meg, vagy simított el a befogadó közeg. Ezt még biztos többször körbejárom, több írásomban előkerül a téma.

Az irodalmi előképek is fontosak, de közvetlenül inkább a nyelvhasználatban befolyásolnak. Nagyon szeretem az eszközt, amellyel dolgozom: a magyar nyelvet. Szeretek vele játszani, kísérletezni, új és új megszólalási módokat kipróbálni. Olvasóként azok a könyvek hatottak rám legjobban, amelyek képesek gazdag világot, környezetet teremteni. Mindig szerettem a leírásokat, a hosszú bevezetőket és előszavakat a klasszikus regények elején, a Gyűrűk ura vándorlós, cselekmény nélküli részeit. Szívesen elmélyedek olyan szövegben, amelynek nem csak a képei fognak meg, hanem a nyelvezete is izgalmas, igényes, inspiráló. Ezek az olvasmányélmények akaratlanul is, tudatosan is befolyásolnak abban, hogyan formálom a mondatokat.

Ennél a regénynél nem volt olyan konkrét személy, akiről szereplőt mintáztam volna, illetve ha volt is, akkor később a szereplő önálló életre kelt, és lerázta magáról az ihlető személy tulajdonságait.

Viszont a regényben rengeteg olyan szituáció fordul elő, amelynek konkrét előképe volt. Ilyen a király és a királynő ellentmondásos, játszmákkal teli kapcsolata. Vagy amikor Prillaszári kényelmetlenül érzi magát a csipkehídon - ez egy álmom volt, a saját szorongásom képe. Arra már nem emlékszem, mi volt az álom apropója, de maga a kép megtetszett. A rémálmok is családi merítés, gazdag rémálom-hagyománnyal rendelkezünk, ezekből gyakran felhasználok motívumokat. Történelmi előképeket is használok, a csatához például a római harcmodort tanulmányoztam. A kastély és környezetének megalkotásához a kerttörténeti tanulmányaimból merítettem. A legszemélyesebb élmény mégis az idegentől, ismeretlentől való félelem érzése.

Befelé lázadtam, nem mondtam el senkinek, milyen viharok dúlnak bennem. Már jócskán felnőtt voltam, amikor a sok felgyülemlett kétség, félelem, görcs előtört, és kitomboltam magam. Lázadó fiatal felnőtt voltam. Ezt néha ma is mondják rám, pedig ma már nem lázadok. Lázadás nélkül is ki tudom fejezni a gondolataim.

Teljesen más felnőttként visszanézni a felnövés problémáira, mint megélni. Ráadásul nem jó támpont az sem, hogy én hogyan éltem meg ezt az időszakot, mert az más kor volt. Legnagyobb különbségnek a számítógép és az internet megjelenését látom. Ez vízválasztó szerintem. Az internet előtti generáció másképpen állt az információáramláshoz, tájékozódni és a hangunkat hallatni is máshogy tanultunk, mint a mai fiatalok. A másik nagy különbségnek azt érzem, hogy a közeg, ami engem körülvett, kevésbé volt agresszív. Érzékeny lelkű és kritikus kamasznak lenni sokkal nehezebb egy erőszakos társadalomban, ráadásul ebben a sokszínű, sokirányú információdömpingben nehéz kapaszkodót találni.

Ahogy erről kérdezel, eszembe jutott, hogy a Pityke és prém főszereplői a felnőttkor küszöbén álló lányok, akik egy erőszakos, előítéletes, táborokra szakadt társadalmi rendszerben próbálnak érvényesülni. Ma általános iskolás gyerekek között úgy látom, a lányok intellektuálisan jobb érdekérvényesítők, míg a fiúk között inkább fordul elő a meggyőzés agresszív formája. Ha választhatnék, ma is inkább lennék lány, mert nehezebben boldogulnék, ha az öklömmel kéne kifejeznem magam. A saját regényemben például sokat küzdenék, és egyáltalán nem biztos, hogy jó döntéseket tudnék hozni. Ezzel együtt azt hiszem, felnőni és megtalálni a saját hangunkat minden korban nehéz. Lányoknak is, fiúknak is.

Nagyon egyszerű dolgom lenne. Hanyagul letenném az asztalán lévő kupi tetejére. Vagy ha leborul a kupac, akkor az ágyra, a plüsshalomra. Esetleg a szőnyegre. Nem nagyon kéne neki hozzáfűzni semmit, ha belebotlik egy könyvbe, elolvassa.

Kicsit hasonlónak érzem ezt a kérdést ahhoz, hogy milyen korosztálynak szánom a regényt, vagy milyen műfajba sorolom. Írás közben egyáltalán nem foglalkoztatnak ezek a kérdések, talán csak az elején, amikor még formálódik az ötlet, és meg kell találni a hangnemet, a terjedelmet. Legközelebb a végén kerül elő újra, amikor a könyv formálódik, és a kiadó teszi fel ezeket a kérdéseket. Írás közben beleköltözök a fejembe, mint egy álomba. Abbahagyni az írást este pont olyan, mint felébredni. Pár pillanatig az ember azt sem tudja, hol van.

A szereplőimet igazából nem is én nevezem el, a nevüket a népük nyelvén, a szüleiktől kapják. A pitykések az előkelőséget, gazdagságot rengeteg dísszel, ékszerrel, pompával fejezik ki, ez érvényes a palotáikra, az öltözködésükre, a nyelvhasználatukra, a neveikre. Egy pitykés királykisasszonyt nem lehet Liliomnak vagy Zoénak hívni, bármennyire jól hangzó, királylányos nevek. Ahogy a pórnép szolgálólányait sem lehet hangzatos nevekkel illetni, ez nem illik a világukba. Valóban nehéz a pitykések körmönfont fogalmazásmódját megérteni - de nézzünk magunkba, vajon mi, a saját világunkban nem próbáljuk-e csillogással, egzotikus hangzással, vagyis pitykével hangsúlyozni az egyediségünket és értékünket?

A legfontosabb kérdés, ami a regény végén nyitott marad, az számomra is megválaszolhatatlan. A történetben azok a szereplők maradnak talpon, akik le tudják küzdeni a zsigeri gyűlöletüket a másik iránt, le tudják vetni az előítéleteiket. A szétszakadó, összebékíthetetlen, egymással párhuzamosan élő társadalmi csoportok között a végére létrejön valamiféle összefogás, egy szándék arra, hogy legyen más az emberek közötti kapcsolat. Nem tudom, hogy a regény cselekményén túl ez sikerül-e nekik, és azt sem, hogy hogyan tudják megvalósítani. Talán ezért sem merült fel a folytatás gondolata. Számtalan buktatót rejt előttük az út. Csak abban vagyok biztos, hogy ezt az első lépést, az egymás felé fordulást, a szolidaritást, a másik melletti tevékeny kiállást meg kell tenni ahhoz, hogy a buktatókkal teli ösvény egyáltalán kinyíljon előttük, és előttünk.

Félelem, kíváncsiság, bátorság