„Írás közben fedezem fel a szereplőimet” Aki mesél: Timothée de Fombelle

A Csenő Manók és az Állatfarm nagyszerű keresztezésének tartott debütáló könyv hangos sikere a szerzőt is meglepte, bár Fombelle nagy reményekkel várta a fogadtatást. "Kiadó nélkül teljesen egyedül voltam. Volt egy történetem, amit el akartam mesélni az embereknek. De írás közben tudtam, hogy van benne valami kis klasszikus a sztoriban. Úgy döntöttem, hogy ezt a remek dolgot megőrzöm a regényben is."

"Néha apró kitekintéseket, utalásokat akartam írni aktuális dolgokra reflektálva, mint pl. a valóság (reality) TV. De ekkor azt mondtam magamnak: Nem. A valóság tévézés 10 éven belül megszűnik, de a te könyvednek tovább kell húznia. Néha talán figyelek arra, hogy maradandó dolgokat tartsak. Nem szeretem az olyan könyveket, amik a zsebkendőre emlékeztetnek: könnyedén, bármikor eldobhatom őket. Franciaországban a fenntartható fejlődésben gondolkodunk. Fenntartható irodalmat akarok írni és azt szeretném, ha az emberek ilyet olvasnának."

A gyermek Fombelle boldog órákat töltött a szabadban, így ösztönösen tudta, hogy első története egy fán játszódik majd.

"Egy valódi helyet akartam, amit szeretek és ismerek is. Először jött a helyszín, aztán a történet egyedi körülményei: apró szereplők, amik a természetet mágikus világgá varázsolják." Fombelle igyekezett a sztorit az ihletül szolgáló valódi környezetben papírra vetni. "Sok fejezet Dél- és Nyugat-Franciaországban egy fa alatt íródott. Az orromat a fa törzsének nyomtam, hogy azonosuljak a helyszínekkel és a szereplőkkel."

Hogy ne vesszen el a szereplők és a többszálú cselekmény sűrűjében, nyomjelekkel és jegyzetekkel követte a karakterek kapcsolódását és a történéseket. De mindig teret engedett a teremtményeinek, hogy meglephessék őt. "Nem volt a szereplőkre egy adott pszichológiai jellemképem. Az alkotás közben akartam felfedezni őket. Nem akartam korlátozni őket. Színdarabírás közben mindig szem előtt kell tartanom a szereplőket - mindegyiknek megvan a maga szerepe a jelenetben. Itt ugyanez működik. Egyetlen karakteremről sem akarok megfeledkezni. Mindegyiküknek van egy sorsa."

Bár a könyv olyan égető kérdésekkel is foglalkozik, mint a rasszizmus vagy természetünk pusztulása, Fombelle finoman árnyalja a témák tárgyalását, nem kívánja súlyos üzenetekkel terhelni olvasóit. "Magammal akartam vinni az olvasóimat. Egy bőrönd sem lehet olyan nehéz, hogy ne tartsanak velem. A fiatal olvasóknak persze oly sok a kísértés. Az életük, a televízió és a videojátékok nagyon elfoglalják őket. Hogy velem jöjjenek, természetesen könnyednek és érthetőnek kellett lennem. A legfőbb dolog a történetem és a szereplőim sorsa kellett, hogy legyen."

A szerző különlegesen kötődik a szereplőihez, ennek is megvan a magyarázata. "Sok személyes érzés jelenik meg a történetben" - ismeri el Fombelle. "Az első regényedben a problémáidról, a szerelmeidről fogsz írni, én az életemtől távolit akartam írni, de így sem tudtam elszakadni személyes világomtól. A regényben többször olvashatsz szökésekről, a háborúban nagyapám több németországi fegyházat is megjárt. Amikor 3, vagy 4 éves voltam, vidékre autózva sokat mesélt a szökéseiről. Azt mondta: amikor börtönben vagy, a szökés a küldetésed. Azt hittem egy nap én is börtönben végzem! Amikor hat éves vagy, ez igenis sokat jelent."

"Tegnap Sarah-val [Sarah Ardizonne, a szerző fordítója] a húgomról beszélgettünk, akit adoptáltak. Ő félig indiai, félig francia származású. Amikor Mano figurájában megteremtettem a családi problémákat, pontosan azt írtam le, amit a húgom is átélhetett nálunk. Négy báty és egy húg. Az ő harca erről szólt: különbözöm tőletek és különbözni is akarok! Tehát mindent másképp csinált és ebből sok problémája adódott. Amikor könyvet írok, az tele van személyes dolgokkal..."

"Sok minden történt Franciaországban - Le Pen és a szélsőjobboldal - amikor a könyvet írtam. Nagyon bensőséges színdarabokat jegyeztem, de egyik sem lett olyan őszinte és érzelmileg közeli hozzám, mint a regény.”

Bár némely francia kritika szerint a regény befejezése túlzottan optimistára sikerült, Fombelle nem mentegetődzik. "Valami kellemeset és szelídet akartam írni, ami a remény számára nyitva hagyja az ajtót. A főszereplő kitalálásánál csak annyit írtam a papírra: T, utalva a keresztnevemre [Timothée], majd Tóbiásra egészítettem ki, így született meg Ágrólszakadt Tóbiás alakja. Magamra akartam ismerni a karakterben. Boldog akartam lenni a befejezésnél, mint ahogy személyesen is mindig boldog akarok lenni."