Kamaszaink Pandémia-földjén
2021. február 17.
Kozsánné Tóth Marianna és Kozsán Balázs írása
Ez a szószerkezet szokatlan, de mégis létrejött, és valós. Mindannyiunk számára ismert megállapítás, hogy a motiváció többféle lehet, leginkább külső és belső, illetve a köztes állomások. Tanárként azt tapasztaltam a karantén alatt, hogy akit az érdemjegy, vagy más külső ösztönző erő hajt, most is mindent megtett a kiváló eredményekért, olykor könnyebben érve el a sikereket az online teret bátran használva. A belső motivációval élő diákok tették dolgukat, mint eddig, azt láttam az onlive/online órákon, hogy kevésbé fáradtak el, mert nem kellett reggel rohanni a suliba, a feladataikat otthon, kényelmes körülmények között, külső zavaró tényezőket kizárva, sokkal gyorsabban oldották meg. Így ők azt kérdezték, mit tegyenek a felszabaduló idővel, hiszen edzés, zeneóra sem volt. Ők rengeteg kreatív feladatot, szorgalmit készítettek, például interaktív Karantén-órarendet terveztek, melyben a meet-es órákat, beadandókat is ügyesen jelölték ötödikes diákjaim.
Meg kell említeni azt is, hogy sok szülő panaszkodott, hogy a „számítógépes játékok” rabul ejtették az erre egyébként is hajlandóságot mutató ifjakat. Így lehetett, hogy többnyire a vissza nem küldött feladatok miatt néha gyengébb eredmények születtek. Ez a helyhez kötött iskolai oktatásban is hasonlóan alakult volna.
Véleményem szerint a motivációvesztés más oldalról, a közösség és a megszokott napirend hiányától közelíthető meg leginkább. Ez nem tanulási motiváció, inkább szociális motiváció, mert az iskolában egymást erősítik a mindennapokban a gyerekek. A tanórai visszajelzés mindig egyedi, csak neki szól egy adott közösség előtt. Ez alkalmazkodásra tanítja, kialakítja a közösségi szemléletet és az egészséges versenyszellemet, az osztályközösségek és pedagógusok „szimbiózisát”. Szemkontaktus, hangsúly, hanglejtés, közös gondolatlánc fűzése nélkül nehéz lépésről lépésre építkezni. A maszk viselése különösen terheli ezt a kommunikációs sávot fizikális és lélektani szinten egyaránt.
Az alapvetően tanulásra motivált gyerekeket most sem volt nehéz ösztönözni. Számukra éppúgy, mint az elhivatott pedagógusok számára, a kezdeti riadalom után mindez új izgalmakat rejtett. A tanulás, tanítás ilyen jellegű megújítása, megújulása közös kihívás lett. Számukra „csak” az IKT-eszközök beszerzése, az időbeosztás újragondolása, valamint a családban élők igényeinek összeegyeztetése okozott nehézséget. Fontos tényező a szülő, diák és pedagógus együttműködése. Azt láttam, hogy a gyerekek számíthattak a felnőttek segítségére családon belül és kívül egyaránt. Felértékelődött a bizalom fogalma. A tanító, tanár bízott abban, hogy meg tudja valósítani a távoktatást úgy, hogy az minőségi ismeretátadás legyen. A szülők láthatták, hogy gyermekük mennyire rugalmas és önálló, olykor lépéselőnyben is vannak a számítógép mellett a felnőttekkel szemben. A pedagógus elhitte, napi szinten láthatta, hogy a gyerekek mögött otthon áll legalább egy „házi tanító”, „házi tanár”, aki mentorálja a diákot. Ezt otthon másként tapasztaltam, mert a 17 éves nagyfiam (Kozsán Balázs) könnyedén láthatóvá tette számomra egy rövidke írásban, cikkben, amit az iskolaújság kérésére írt, mi a véleménye a motivációról. Válaszul minden kérdésemre az alábbi írást kaptam tőle:
MotiváciON
„A sikernek nem titka van, hanem ára!”
- Arnold Schwarzenegger -
Hatalmas súlya van ennek az egyszerű mondatnak. A híres amerikai színésznek és politikusnak bizony igaza volt: a sikert senki sem kapja ajándékba, azért keményen és kitartóan meg kell dolgoznia. Világhírű üzletemberek, nemzetközileg elismert kutatók és kiváló sportolók emelkednek ki társadalmunkból. Mindegyikőjüket a siker köti össze, vagy mégsem?
Az én életemben is van egy másik tényező, ami elengedhetetlen az eredményhez: a motiváció. Annyiféle meghatározást hallottam már, hogy a Google segítségével utánanéztem, mit is jelent valójában ez a kifejezés: „Motiváció (főnév): cselekvésre késztető tényező,…” Ahelyett, hogy az elkövetkezendőkben ennek a félmondatnak a jelentését boncolgatnám, inkább leírom, én miként inspirálom magam a hétköznapokban, kiváltképp a pandémia idején, hogy kitűzött céljaimat el tudjam érni.
Minden egyes új tanév vagy egy számomra fontos időszak kezdetekor olyan célokat tűzök ki magamnak, melyek nem elérhetetlenek számomra, de dolgoznom kell értük. Ismerjük jól a mondást, a szó elszáll, az írás megmarad, ezért a pillanat hevében egyből le is írom egy papírra a terveimet. Nem elvont, filozofikus gondolatokat jegyzek le, mint például „a következő évben jó lenne majd megszerezni a felsőfokú német nyelvvizsgát”, hanem tömör, lényegre törő mondatokat vetek papírra tele sarkos határidőkkel. Az előző példát átformálva: „Május 24-én leteszem a C1-es német nyelvvizsgát a Goethe-nél.” Ezt követően kitűzöm egy jól látható helyre, (én az asztalom fölé szoktam), hogy a lelkiismeretemet mindig piszkálják a fenti kijelentő mondatok. Ezeket a célkitűzéseket pedig sohasem tartom magamban, elmondom másoknak a szándékomat, hiszen így én is magabiztosabbá válok, és ők is emlékeztetnek engem.
A motiváció másik nagy titka pedig a vizuális megjelenítés. Egy-egy színes kép vagy fotó megteremti a kapcsolatot a jobb és bal agyféltekém közt, és beindul a tudatos „jövőtervező program”. Ezt a „nyitányt” néha úgy érzem, mintha a tudatalattim egy pofonnal emlékeztetett volna arra, hogy mi is a dolgom.
Számomra a legtöbbet az idézetek jelentik. Szinte minden helyzetben találok egy kétsoros ütős mondatot, ami motivál, és átlendít a mélypontokon.
Végül, de nem utolsósorban a külső motivációról szeretnék beszélni. Magam mögött mindig is egy támogató családot és barátokat tudhattam, akik sokszor tetteim mozgatórugói voltak. Olyan is adódott már, hogy egy barátommal közös célkitűzésben állapodtunk meg. Ilyenkor egyszer én, egyszer ő tereltük vissza egymást a megfelelő útra. Persze az egészséges versengés sem maradhatott el, ami csak még inkább fokozta teljesítményünket.
Így cikkem végére érve talán rá tudnék cáfolni Arnold Schwarzenegger nyitómondatára: a sikernek igenis van titka: a motiváció, a célodhoz való pozitív hozzáállás és a hit abban, hogy sikerülni fog. A most szárnyaikat bontogatókhoz pedig Moldova György szavaival fordulok: „Az első lépéseket nem a hosszuk, hanem az irányuk minősíti.”
A fenti gondolatok után láthatóvá vált a kép előttem, hogy a családi tükör, a „motivációs zseblámpa” mindannyiunk számára világít, attól függően, kiben van kellő erő ahhoz, hogy a csapat élére álljon. Belső-külső erő? Inkább a mindannyiunkban rejlő, közös lendület. Utána már könnyű az úton haladni, ha valaki jó példával lép elém. Most éppen Balázs. Aztán, ha lemerül az ő „eleme”, addigra más kapcsolja fel a saját „fényét”, így tud könnyedén előrébb jutni a diák, pedagógus és szülő a közös célok megvalósítása érdekében. Így haladunk mi lépőkőről lépőkőre együtt. Nincs lemaradó, csak merészen előre tekintő az utainkon. Szerintem ez a tiszta motiváció, mely a kaleidoszkóp minden színében játszik.
„Még ha nem látod, hogyan fog teljesülni az álmod, akkor is irányítsd a figyelmedet arra, hogy meg fog történni! Nem kell ismerned minden hozzá vezető lépést ahhoz, hogy előre lépj.”
Rachel Brathen
