Kápos fejűek, figyelem!

Volt egyszer, hol nem volt, az M3-as autópályán is túl, ahol a cseppet sem kurta nyakú Avasi kilátó az égbe fúr, vagyis hát egész pontosan Miskolc városában, hogy egy író letelepedett a könyvesbolt kicsiny asztalához és frissen megjelent mesekönyvét dedikálta. Jöttek is szép számmal az emberek, mosolygósak, kedvesek, és kérték, firkálná össze az az író a könyvet, hogy személyes emlékké legyen. Odakinn hó pelyhedzett az égből, odabenn toll sercent csendesen, ahogy az ilyenkor kell. És ekkor újra nyílt a bolt ajtaja, rajta gyűrt arcú, szigorú tekintetű bácsika lépett be. Az egyik eladó nagy lelkesen rögvest hozzá is ugrott, mondván:

Az öreg ezt hallván lapos pillantást vetett a kicsinyke asztal felé, látta az emberek hosszú sorát, meg a könyveikbe firkáló írót, majd így szólt reszelős hangon:

– és mogorván ment tovább a nagyon komoly, „felnőtt könyvek” polcai felé.
Azt hiszem, ennek a bácsinak bizony nagyon is kápos volt a feje!
Ezen a ponton persze nekem is töredelmesen be kell vallanom, hogy az én fejem sem káptalan!
Nem bizony! Ám mivel az ősi Kelet nagytudású mesterei úgy tartották, miszerint a bölcsesség egyetlen biztos jele az, ha az ember pontosan tudja magáról, hogy nem tud semmit, ezért én nyugodt vagyok.
Kápos fejűnek lenni, kérem szépen, kicsit sem szégyen, ha az ember ezt fel- és elismeri, s azután hajlandó olvasni, tehát okosodni!
A fent emlegetett bácsika káposságával épp az volt a gond, hogy úgy vélte, a mesékből egy felnőtt már semmit nem tanulhat.
Látszik rajta, hogy ő sosem olvasott Lázár Ervint!

Mi viszont igenis olvasunk!

Olvastuk kisgyerekként és kacagtunk, ámultunk, merengtünk Dömdödöm, Mikkamakka és a többiek kalandjain. Azután kezdtünk lassanként felcseperedni, ám hiába éreztük kamasz fejjel azt, hogy mi már minden fontosat tudunk a világról, Lázár Ervin történetei valahogy mégsem koptak ki a kezünkből, hisz ott volt még szegény Dzsoni és Árnika, Berzsián és Dideki, no meg a Hétfejű Tündér, akiket meg kellett ismernünk, akikkel olyan jól lehetett együtt szomorkodni, félni, nevetni és okosodni. Lehet, hogy a gimiben újságpapírba csomagoltuk őket, nehogy „ciki” legyen a tény, miszerint „még mindig” mesét olvasunk, de azért ott voltak velünk, mint a kisgyermekkor biztonságát, melegét visszavarázsló szelíd csodák.

Most meg felnőttek vagyunk és tessék, mi olvasunk?!

Naná, hogy Lázár Ervint!

Őt bizony, mert az ő történetei – ez tudományos tény! – jó közérzetet, nevetős kedvet, eltöprengős okosságot, krónikus bölcsességet okoznak, és ezáltal garantáltan javítják az életminőséget, frissítik az elmét és a lelket, így növelve meg szép napjaink számát (ha nem hiszi, kérdezze meg bármelyik olvasóját! – mellékhatások: hirtelen feltörő kuncogás, heveny rácsodálkozás a világ szépségére, néhol egy-egy édesbús könnycsepp, mely könnyíti a szívet, valamint fejünk káposságának jelentős csökkenése, vagyis meggátolhatatlan o-ko-so-dás!).

Most meg itt ez a könyv, amiben három olyan Lázár Ervin írás található, amit eddig még soha, sehol nem olvashattunk. Dávid Ádám szerkesztő, az író életművének gondozója talált rájuk az öreg asztalfiókban és a csak nagy technikai nehézségek árán olvasható floppy lemezeken, a Móra Könyvkiadó pedig közkinccsé tette őket.

Jó ez, mert a káposság ellen igenis szükségünk van a napi Lázár Ervin-adagunkra! Ő az az író (eredetileg úgy írtam: „ő volt”, de aztán beleolvastam a kötetbe és a homlokomra csaptam, hisz vele kapcsolatban nincs helye a múltidőnek), aki ősi bűverőt hívva elő regéli fülünkbe, szívünkbe történeteit, melyek egyként szólnak minden korosztályhoz. Így is van ez jól, hisz Lázár Ervin nem szereti az életkori besorolásokat, ő „sehányéveseknek” adja át a bölcsességét, amit a mese selyemszalagja, színes díszpapirosa csupán ékít, de nem fed el.

Legyünk hát sehányévesek, barátaim, és olvassunk Lázár Ervint, hogy ne maradjunk káposak!

forrás: librarius.hu / Böszörményi Gyula / 2019. június 7.