KINT IS VAGYOK, BENT IS VAGYOK

A Hullámvasút című regény szerzőjével, Madarász Évával a kötet szerkesztője, Pacskovszky Zsolt beszélgetett.

Amikor 2000-ben, fiatal színésznőként Fanchette szerepét játszottad a Figaro házasságában, én pedig fordítóként segítettem be a rendezőnek, Alföldi Róbertnek, egyikünk sem gondolta volna, hogy 21 évvel később egy kamaszoknak szóló regényen dolgozunk együtt. Mi történt veled ez alatt a bő húsz év alatt, és milyen késztetésre kezdtél el írni?

Az elmúlt húsz év… A legfontosabb: amikor abban az előadásban játszottam, Andris fiam már úton volt… Hét hónapos terhesen váltam meg a szereptől, mert akkor már nem tudtam ölbe kapni Stohl Andrist a nagy pocakomtól. Andris fiam születése után aztán visszatértem a színpadra, és megszűnéséig a Budapesti Kamaraszínház tagja voltam. Közben férjhez mentem Epres Attilához. 2008. 08. 08-án, este 8-kor, a Balatonon mondtuk ki egymásnak az igent egy hajó fedélzetén. Ez a sok nyolcas a végtelent jelenti mindkettőnknek. Aztán 2009-ben megszületett Marci fiam is, és én fokozatosan visszavonultam a színpadi szereplésektől – ma már főleg szinkronizálok, iskolai rendezvényeket, előadásokat szervezek-rendezek, és anyuka vagyok.

Mindig jól írtam. Már az általános iskolai osztályfőnököm, dr. Gyarmatiné Koós Ildikó, később pedig a középiskolai magyartanárom, dr. Lakóné Kardos Éva (Madách Imre Gimnázium) is javasolta, hogy az írás, újságírás felé orientálódjak. De aki egyszer a fejébe vette, hogy színész lesz… az sokáig nem tudja elengedni ezt az álmot. Én viszont nem akartam megkeseredett színészként megöregedni. Egyszer egy barátom azt mondta, hogy nekem azért jó, mert képtelen vagyok a boldogtalanságra… Persze ez nem így van, de a legreménytelenebb pillanatokban mindig felidézem magamban ezt a mondatot, és igyekszem ehhez tartani magam. Így amikor a színészi munka már nem elégített ki, írni kezdtem. Magam is meglepődtem, milyen könnyedén jöttek a gondolatok, a szavak, a mondatok.

A kiadó honlapjára küldött bemutatkozó szövegben azt írod, lélekben örökké 16 évesnek érzed magad. Mit gondolsz, ez jó vagy rossz?

Tizenhat évesnek érezni magad? Jó! Tele vagyok energiával, sokat sportolok, egész nap jövök-megyek, intézkedem, három pasival élek együtt… és szerencsére még egész jól bírom… Nem érzem a koromat: ha kimondom, hogy elmúltam ötven, röhögnöm kell. De ez van…

A Hullámvasút eredeti, kéziratbeli címe még Eszter könyve volt. Konkrét személyről-személyekről, netán egykori önmagadról mintáztad a főszereplőt-elbeszélőt, a 15-16 éves Temesi Esztert?

Eszter kitalált személy. Én szétszórtabb, bolondabb és sokkal meggondolatlanabb voltam 16 évesen. Eszter figuráját olyannak ábrázoltam, amilyen talán lenni szerettem volna. De vannak szereplők, akiket valós személyekről mintáztam. Ilyen például az idegesítő osztálytárs, akivel összetűzésbe kerül a bulin, vagy az általános iskolai ofő, Kokó, akit a gimnáziumi osztályfőnököm, Kováts Attila tanár úr személye ihletett. Ő valóban az udvaron masíroztatta a fiúkat, és a Gábor Áron rézágyúját énekeltette velük. Nagyon szerettük, csodálatos ember volt! És… Barnabás személyiségjegyeit is úgy kölcsönöztem… a fiamtól, Andristól… Persze, ami aztán a regénybeli figurával történik, csak a képzeletem szüleménye. De furcsamód Barnabásnak is épp olyan motorja van, mint Andrisnak, és úgy túr bele a hajába, ahogy az én fiam…

A regény fontos motívuma a szülők válása, amitől egyszerre kiszakad az a burok, amelyben Eszter eddig élt. De ugyanilyen erősen megjelenik a történetben a rasszizmus is, vagy éppen a szülők gondolkodásmódjától való szabadulás nehézsége. Te találkoztál ezekkel a problémákkal kamaszkorodban?

Az én szüleim nem éltek álomházasságban. Tizenévesen sokszor eszembe jutott, hogy ha én ilyen boldogtalan lennék, már biztosan felrúgtam volna mindent, és elváltam volna. Ők nem tették, és apám korán elment, amiben biztosan közrejátszottak az elhibázott döntések. Talán ezért sikerült Eszter érzéseit olyan személyesre írnom, mert sok gondolat köszönt vissza a fiatalkoromból.

A rasszizmus felnőttkori fájdalmam, nem viselem jól, ha valakit a bőre színe vagy a származása alapján minősítenek. Sokszor gyűjtök olyan szervezeteknek, amelyek a gyermekszegénység, a szegregáció ellen küzdenek.

A friss Astrid Lindgren-emlékdíjas francia szerző, Jean-Claude Mourlevat szintén a színház világából érkezett a gyerek- és ifjúsági irodalomba. Te íróként milyen színészi tapasztalatokat tudtál kamatoztatni a regényed írása közben?

A regényem minden jelenete lepörög előttem, mint egy film. Igyekeztem valós, igazi párbeszédeket írni, életszagú jeleneteket kitalálni, minden mondatot úgy írtam le, mintha én mondanám, az adott szereplő bőrébe bújva. Kicsit olyan kint is vagyok, bent is vagyok érzés ez. Bármikor el tudnám képzelni, hogy filmként nézzem az egészet.

A Hullámvasút mélyebbre ás, mint nem egy kamaszlányokról szóló kortárs magyar ifjúsági regény. Mennyire követed, hogy mi történik a magyar ifjúsági irodalomban, és miért döntöttél úgy, hogy nem felnőtteknek, hanem kamaszoknak írod az első regényedet?

Szenvedélyem a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom. Marci fiam kezébe is gondosan megválogatott köteteket adok mindig. Ő három történetet követ egyszerre: egyet ő maga olvas (most éppen Rick Riordantól az Apollón próbáit), egyet én olvasok neki (most Kiss Judit Ágnes Kórház az osztályteremben c. művét), egyet pedig esténként, elalvás előtt hallgat az édesapjától (Verne Nemo kapitánya a soros éppen). Andris pedig tizenhárom évesen rátalált A Gyűrűk Urára, és berántotta a Gutenberg-galaxis, nagyon szeret olvasni. Szívesen olvasok én magam is jó ifjúsági irodalmat, és mindig megveszem az újonnan megjelent köteteket.

Azért kamaszoknak írtam, mert ez a korosztály áll a szívemhez legközelebb. Erősen foglalkoztat a felnőtté válás gondolata, az azzal járó vívódások, sikerek és kudarcok. Szeretném hinni, hogy a könyvemben minden tizenéves talál olyan karaktert, akivel azonosulni tud, aki talán segít neki túljutni a tépelődéseken. És még valami motivált, de ezt félve mondom ki: tapasztalataim szerint sajnos sok rendkívül felületes, silány mű is születik ennek a korosztálynak, olyan „nekik ez is jó lesz” alapon… Ez hihetetlen módon dühít.

Az interjú elején szóba került, hogy 21 évvel ezelőtt Fanchette-et alakítottad a színpadon. Milyen terveid vannak? Mi lesz 21 év múlva?

21 év múlva… nem tudom mi lesz. Szeretnék írni, sokfélét, gyerekeknek, kamaszoknak, felnőtteknek. Szerencsére nagyon jó emlékezőtehetséggel áldott meg a sors, mindent elraktározok magamban, ami később, egy-egy történet kapcsán jól jöhet. És hát… Sehol sincs kőbe vésve, hogy az ember egész életében csak egyvalami lehet. Színész már voltam. Most író szeretnék lenni. Jó író…