Mesék odafentről

Amíg mi emberek alig élünk néhány évtizedet, a csillagok akár több száz millió évesek is lehetnek, és közben ugyanúgy ragyognak felettünk a maguk kiszámíthatóan változó ciklikusságában. Így nem csoda, hogy ők jelentették a generációkat áthidaló állandóságot és rendszerességet az ember számára, amelyből aztán kifejlődött az évezredeket összekötő közös tudásunk is: a mesemondás. Ahogy Zalka Csenge Virág írja a könyv ismertetőjében: „A csillagos ég volt az emberiség első képeskönyve”. A Csillagok meséi ezt a tudást, valamint a benne megnyilvánuló kulturális sajátosságokat tárja elénk mesék formájában.

A történeteket Anita Ganeri indiai származású brit író, szerkesztő gyűjtötte össze a világ minden tájáról, és az angol Andy Wilx illusztrátor jellegzetes, mitikus alkotásai díszítik.

A könyvből kiderül, hogy egy-egy csillagképet hogyan értelmeztek a múltban, milyen történettel ruházták fel a különböző kultúrák: az ausztrál őslakosok, az afrikai busmanok, a sumérok, az inuitok, az indiánok, az indiaiak, a kínaiak, az egyiptomiak vagy épp az ókori görögök. A látvány ugyanaz (még ha változott is az időben), a hozzájuk kapcsolódó mesék azonban már az őket szemlélők hitvilágának és kultúrájának jellegzetességeit hordozzák.

Így lesz az általunk leginkább a görög mitológiából ismert Orionnak, a híres vadásznak, Poszeidón fiának a csillagképe az ókori Egyiptomban Ozirisz, az egyik első fáraó, majd tragikus halála és feltámadása után a túlvilág, a halottak, ugyanakkor a termőföld istene. A föld másik felén fekvő Tonga-szigeteken élők számára azonban a csillagkép „övként” emlegetett része egész mást jelent: csónakot, amelyben hárman, egy Hina nevű lány és a szülei keresnek egy cápát, de végül mindhárman az óceánban lelik halálukat.

Míg a görög mitológia már istenekről, Zeusz és Kallisztó, az erdei tündér közti szerelemről, valamint Arkasz nevű fiúkról és a féltékeny Héra bosszújának tragédiájáról mesél a Nagy Medve és a Kis Medve kapcsán, addig az anisinábé indiánok szerint a Nagy Medve legfényesebb csillagai halásznyestet ábrázolnak. Az Ég Országából ő lopott egy kis meleget az embereknek a fagyos lenti világukba, és így lett nyár a földön. Áldozata jutalmául helyezték az istenek a mennyboltra.

A Tejúton elszórt sötét foltokban az inka indiánok lámát láttak kirajzolódni, amely figyelmezteti az embert a közeledő özönvízre, ezért hálából ő is az égboltra került. Az ausztrál őslakosok pedig a mára már az ország címerállatává vált emut vélték felfedezni benne, amelyet a szél sodort föléjük, és mivel sehogy sem talált vissza a földre, a csillagok közé költözött, és nekik segít helyén tartani az égboltot. Amikor elfárad, az ég egy kicsit megroggyan: ilyenkor gyönyörködhetünk a csillaghullásban.

A csillagképek misztikumába avat be

A csillagképek történeteiről mesélni misztikus dolog. Ma az űrtávcsövek és a fényszennyezés korában talán már nem varázsol el minket annyira az éjszakai égbolt, mégis jó felnézni rá, mert valamilyen ősi érzést hív elő bennünk. A Csillagok meséi ebbe a misztikumba avatja be az olvasót.

Forrás: www.konyvterasz.hu

Szerző: Falusi Dóra