Nem leereszkedik, hanem felemel – Gyarmathy Éva: Pszichomeditáció
Könyvajánló
2020. június 2.
Minél inkább gyarapszanak és tágulnak (például a digitalizáció révén) az utak, amelyek az egyén identitásának megalapozottságát és életértéket eredményező kibontakozását szolgálhatják, annál több figyelem hárulhat egyik feltételére, az önismeret képességére és készségére.
Az ismert pszichológus, Gyarmathy Éva könyve a címével is pontosan jelzi, hogy a meditáló, vagyis tűnődni, töprengeni, elmélkedni kész/szokott olvasóhoz szól. Ahhoz, akit érdekel, hogy milyen ember, miért ilyen és milyen lehetne? Akit ez érdekel azokról is, akiket szeret, illetve akikért felelősséget érez. Sőt: akit az is érdekel, hogy milyen közösségben (vagy anélkül), mennyire boldogan (vagy anélkül), mennyire céltudatosan „gyűjtött” tartalommal (vagy anélkül) éli az életét.
Persze ez a felsorolás akarva-akaratlan azt sugallja, hogy a könyv két szélső borítója mégis csak tágra nyitható a befogadók széles köre előtt.
Szerintem – de csak látszólag ellentmondva a szerzőnek – a könyve a tudományokkal való ismerkedésben nem különösebben gyakorlottak, a témában mindenfélét összeolvasottak, a féligazságok és előítéletek kényelmébe már régóta beleszokottak, a szüntelen felelősséghárítás és bűnbakképzés rutinos bajnokainak is szólhat.
Nagy szavak? Persze. Mert nagy témák. Gyarmathy Éva könyvében ilyen szavakat is sorol a tartalomjegyzék: bizalom, önbizalom, hazugság, erkölcsi fejlődés, kockázat, megküzdés, sérülékeny személyiség, hatalom, szabadság, erők eloszlása, vész és válság, lehetőséggé váló baj, szerelem, párkapcsolat, fékek, csalók, szabadság, felelősség, fogcsikorgató szívósság, öröm, boldogság. Akad ezek között a pszichológusi gyakorlatban és kommunikációban új szó vagy fogalom? Aligha.
A könyv újdonsága a megírásában van. A címoldalára kiírja a szerző, hogy siker (úgy látszik, e nélkül nincs is esély könyvüzlet kirakatába kerülni), de előtte ott szerepel még ez a két szó is: fejlődés, közösség. És ellentétben az enyhén szólva kétes színvonalú, ám a piacot elárasztó, pszichologizáló dolgozatok garmadával, Gyarmathy nem sztorizik, nem aforizmákat termel, nem sóhajtozik, hogy milyen nehéz neki odafönn, a tudományok ormán, nem sejteti, hogy még sokkal magasabban is áll, mint az általa boldoggá teendő olvasó képzeli, nem mondja, hogy „figyelj, picim, én megmondom neked a tutit”; nem gügyög, nem népszerűsködik, nem jópofizik, nem magamutogat. Amit ő csinál, azt úgy hívják: tudományos ismeretterjesztés.
Olvass bele!
Öveges József, Benedek István, Vekerdy Tamás, Popper Péter – bizonyára kimaradnak néhányan ebből a sorból, de nem sokan. Mert kevés tudós különleges képessége, hogy miközben tanít, nem leereszkedik, hanem felemel. A képesség fogalma itt többrétegű, nem csak tudás, interpretáló képesség, hanem ízlés, hivatástudat és a feladat iránti alázat is beletartozik.
Nem könnyű olvasmány. Nem is akar annak látszani. Ezért – írja szellemesen – nem lehet és nem is kell kiolvasni. Olvasgatni kell, gondolkodva, vissza-visszatérve, a könyv kínálta teszteket kitöltve, engedve a szerző csaknem gyengéden fogalmazott, de következetes kényszerének, hogy befelé nézzünk, hogy merjünk kételkedni és mérlegelni.
Érdekes a szerző használati útmutatója: a könyv 26+1 fejezete, kéthetenkénti fogyasztásban egy félévre elegendő. A számmisztikának nevezett kalkulációval egész évi elosztást is javasol, de nem tudtam szót fogadni neki. Nem is azért, mert így – éles ellentétben az előadói modorral – mégis kissé tankönyvjellege van a használatnak. Ami nem lenne meglepő, hiszen Gyarmathy Éva munkássága szorosan kötődik, pedagógiához, neveléshez, tehetséghez, iskolához. Hanem egyszerűen képtelen lettem volna az első vagy bármelyik fejezet után félretenni a könyvet két hétre, amikor nekieshetek a következő „leckének”.
Bevallom, hogy csöppet se futólag, hanem lassan olvastam a könyvet. És tudom, hogyha legközelebb kézbe veszem, nem elölről kezdem, hanem annál a fejezetnél, amelyik a napi gondjaimhoz kapcsolódik, vagy olyan problémához, amely az életemtől függetlenül is foglalkoztat. Még abban is biztos vagyok, hogy másodszor már nem is az ismeretekért fogom fellapozni a könyvet – hiszen azzal rendelkezhet az ember akár e könyv nélkül is –, hanem a szerző gondolkodásmódjáért. A mindent felülíró őszinteségéért, a halk szókimondásáért, amely mindig erősebb a hangoskodásnál. A nézőpontjáért, azért az útért, amelyen megközelíti értelmezi az élet őszintén feltárt kérdéseit. A kicsiket, amelyekről kiderül, hogy nagyként kezelendők, és nagyokat, amelyek kisebbek a látszatnál, ha tényleg akarunk velük kezdeni valamit.
Gyarmathy Éva
Nem szeretném, ha a fentiek félreértésre adnának okot: igaz, hogy nem tankönyvről beszélek, de nagy a konkrét tudásanyag benne. Az áttekinthető, csaknem könnyed stílusban írt szövegben nincsenek felesleges mondatok, az elme számára pihenőt jelentő fecsegések, ebben az értelemben nem/sem szórakoztató könyv. Nem is akar annak látszani. De aki „rákap az ízére”, elkapja a sokat emlegetett fonalat, szinte örömmel fog nekilátni annak a belső tevékenységnek, amelyet a segítségével önmagunkban, önmagunkért és persze a szeretteinkért is elvégezhetünk.
Külön öröm volt látnom Szűcs Édua remek rajzait, ismét megcsodálva, ahogyan a még annyira elvont, sőt olykor filozófiai gondolatokat is képes szórakoztató látvánnyá transzponálni. Ha nem is teljesen, de az átlagosnál talán valamivel alaposabban ismerem a kiadó tevékenységét, amelynek ez a mű az élvonalába tartozik.
Szerző: Cserhalmi Imre
Forrás: www.olvassbele.com
