„Ő ilyen” – de milyen?
Miért fontos a nyitottság gyermekeinknek, és számunkra is?
november 30.
Szloboda-Kovács Emese, gyógypedagógus
„Én is ilyen voltam”
Amikor a nyitottság kérdése felmerül, úgy érzékelem, a legtöbb felnőtt nyitottnak gondolja magát. Új helyre megyünk el kirándulni, új recepteket próbálunk ki, frufrut vágatunk, vagy hajszínt váltunk, bár furának tűnik a divat, amit az üzletben látunk, merészen igenis felpróbáljuk azt a ronda blúzt vagy szoknyát – megyünk vele, hiszen ez a trendi. Kérdés, hogy ezek a választások mennyire komfortzónán kívüliek, mennyire vagányok valójában, vagy gyakorlatilag ugyanabban a homokozóban játszunk, csak most nem egy zöld, hanem épp egy kék lapáttal.
Ennél sokkal izgalmasabb kérdés számomra az, hogy miért van, hogy a gyermekeinknek sokszor még ekkora mozgásteret sem adunk.
A harmadikos Alexnek sokszor fáj a suliban a hasa – az ebédből nem eszik semmit, a pedagógus többszöri, hősies nekifutására sem hajlandó megkóstolni egyetlen ételt sem. A tanító néni arra számít, a fogadóórán együtt keseregnek majd az édesanyával, hogy „jaj, igen, ne is mondja, én is mennyit unszolom, de hiába”, vagy „a nagyi is próbálkozik, de Alex hajthatatlan, értem, miről beszél”. De nem ez a helyzet. Az anyuka – a meglepettség vagy szomorúság legcsekélyebb jele nélkül – tárgyilagosan feleli: „Én is ilyen voltam. A mai napig az édesanyám főztjét és a sajátomat eszem csak meg.”
Peti épp kitépi magát az óvó néni kezéből, amikor ő az apukájával szeretne néhány szót váltani. A pedagógiai asszisztens párducként vetődik utána – nem az első eset, mindenki készenlétben van a kicsi körül. Percek telnek el, mire visszahozza, kisebb csoda, hogy pár fügét vagy olajbogyót nem hoznak magukkal, ahogy Peti tempóját ismerjük. A kisfiú úgy harcol a pedagógiai asszisztenssel, mintha az életéért küzdene, nincs olyan tagja, ami ne lenne mozgásban: hiszen a messzi, messzi tornaterem előtt elhelyezett óriási labdadoboz (vagy talán gondolatban Itália) várja vissza. Az édesapa nyugodt arccal – melyen még egy kis büszkeség is átsuhan – mondja: „Én is akaratos voltam.”
És végül nézzük, mi is történik manapság a korábban már említett, csak gyermekeink számára nagyon is valóságos homokozóban. A 2 éves Noelt ahogy leteszi az anyukája, a kisfiú már repülőrajtot is vesz egy másik gyermeknél kifigyelt, igen mutatós, piros autó felé. Teljesen megértem, gondolatban nekem is a kezemre kell csapnom, hogy ne nyúljak a csodajármű felé. Az édesanya azonban a pillanat törtrésze alatt felkapja a kicsit, és monológba kezd. „Noel, ne vedd el. Az nem a tiéd.” Azonnal áthelyezi a gyermeket a másik gyermektől legalább kétméternyire, és egy praktikus táskából villámgyors mozdulatokkal pakolja a kisfiú köré saját játékait. Rutinos figyelemelterelő, folyamatosan beszél: „Nézd, ez a tiéd. Ezzel játsszál. Hoztam az új lapátodat. Építsünk vele várat? Szeretnéd?”
Sorolhatnánk és sorolhatnánk a példákat: mi, pedagógusok rettenetesen sokat halljuk mostanában a szülők és nagyszülők szájából: „ő ilyen”, „ő nem akarja”, „én is ilyen voltam”, „az apja is ilyen”. Ugyanígy számtalanszor látjuk azt is, ahogyan a szülők elegáns gazella módjára próbálják átugrani, gyermekeik helyett megoldani, vagy észre sem venni azokat a társas helyzeteket, amik a hétköznapokban felmerülnek. A baj az, hogy ezzel megfosztják őket azoktól a természetesen felmerülő tanulási lehetőségektől, melyekre a kicsiknek mind az óvodában, mind az iskolában már fájóan szükségük lesz.
Félreértés ne essék, semmi gondom nincs azzal, ha a csemete „ilyen”, és „olyan” – ha az a gyermek hosszú távú egyéni és közösségi jóllétét szolgálja. „Zsófika olyan kedves… ő ilyen.” „Marci imád olvasni, én is ilyen voltam.” „Zsombi mindig türelmes, ha látja, hogy éppen csinálok valamit. Ilyen.” „Mór olyan segítőkész – ha vásárolunk, ő is pakol a kasszához, és vissza a kocsiba, majd’ megeszem! Én is ilyen voltam.” Amikor viszont olyan dolgokat fogadunk el egy kicsi személyiségének részeként, ami nem szolgálja a hosszú távú egyéni és társas jóllétét, akkor azt gondolom, túlságosan is meglazítjuk szülői felelősségünk képzeletbeli nyakkendőjét.
Jó, hogy ilyen? Nekem jó volt, hogy ilyen voltam?
Amikor kimondanánk, hogy gyermekünk ilyen vagy olyan, kérdezzük meg magunktól a következő kérdéseket:
- Ez a tulajdonság a hasznunkra van, boldogabb emberek vagyunk tőle?
- Emeljük a szociális környezetünket ezzel a viselkedéssel, attitűddel, boldogság forrása rájuk nézve?
- Ha a gyermekünk ugyanígy nő fel, 25 év múlva is a hasznára lesz ez a viselkedés?
- Ha nem vagyunk mellette, hogy óvjuk, illetve ha esetleg az a speciális élethelyzet eltűnik, amiben éppen most vagyunk, akkor sem lesz zavaró a számára?
- Ez a fajta attitűd abba az irányba mutat, hogy megtalálja a helyét egy 30 fős közösségben: tud majd várni, sorban állni, bizonyos ideig csöndben lenni, érvelni és alkudozni, szükségleteit késleltetni, kölcsönösségen alapuló, pozitív emberi kapcsolatokat formálni?
- Ez a viselkedés abba az irányba viszi őt, hogy felnőtt segítsége nélkül megosszon, játsszon és együttműködjön, csapatban dolgozzon 29 másik gyermekkel?
- Ez az attitűd, viselkedés segíteni fogja őt abban, hogy egy olyan 30 fős magyar osztályban álljon majd helyt, ahol legalább két sajátos nevelési igényű, valamint három beilleszkedési, tanulási és magatartás-problémás gyermek csücsül pedagógiai asszisztens jelenléte nélkül, és egyetlen tanító néni próbálja kordában tartani a gyermeksereget?
Ha ezekre a kérdésekre a válasz „nem”, ha a jelenlegi attitűdje, viselkedései nem szolgálják azt a célt, hogy aktív és boldog tagja legyen egy közösségnek, ha nem építi lépésről lépésre mind a saját egészségét és jóllétét, mind azt a közösséget, amelynek része, akkor ne fogadjuk el, hogy kicsinyünk „ilyen”. A gyermek nem egy „kész dolog”, személyisége élő anyag, mely a környezetével kölcsönhatásban van, és ennek eredményeként folyamatosan változik.
Miért is fontos az, hogy belenyugvás helyett inkább arra neveljük csemeténket, hogy dinamikus, élő kapcsolatban legyen a környezetével? Miért fontos a változás és a változtatás képessége, az erre való nyitottság, a konfliktusmegoldás, a másokkal való együttműködési készség?
Mik a munkaerőpiaci igények napjainkban?
Mindannyian megéljük, hogy gyorsan változik a világ. Nemhogy azt nem tudjuk már, mi lesz 10 év múlva, de azt sem, hogy 5 vagy akár 1 év múlva mi történik. Mégis, a mi szülői szerepünk és felelősségünk ma is az, mint egykoron: hogy olyan tudással, kompetenciákkal, készségekkel ruházzuk fel a gyermekünket, amivel felnőttkorában, mondjuk, 2063-ban is boldogulni tud majd. Nem kell 2063-ba mennünk azonban ahhoz, hogy ráébredjünk: a változtatásra való képtelenség, a rugalmatlanság és az együttműködés hiánya már napjainkban is aláássa a fiatalok érvényesülését. Nézzük meg, mit várnak el a munkahelyek manapság, a globális és egyre globalizálódó világban?
- Rendelkezzenek magas szintű alapkészségekkel olvasásból és szövegértésből,
- Tudjanak hatékonyan csoportban dolgozni,
- Használják a közösség tudását,
- Tudjanak kiállni, és előadásban összefoglalni a csoport eredményeit (prezentáció)
- Instrukciók nélkül dolgozzanak,
- Ne adják fel, amíg megoldást nem találnak a problémára,
- Legyenek kritikusak és kíváncsiak,
- Tanulás közben gyűjtsenek minél több ismeretet,
- Legyenek büszkék[1].
A nyitottság, a kitartás, a hatékony társas készség és a kooperáció tehát már manapság is elvárt gondolkodás- és viselkedésmód. Ezek után az az egy kérdés maradt: vajon mennyire tartjuk ezt fejben, miközben csemeténket neveljük?
2023 tavaszán „Hogyan legyél nyitott és kitartó” címmel jelent meg munkafüzetem az Országos Pszichológiai Társaság elnöke, Dr. N. Kollár Katalin ajánlásával. Ha érdekli, hogyan fejleszthetjük mind magunk, mind gyermekeink nyitottságát egy nagyon egyszerű technikával, várom vissza a következő cikkemben!
Visszajelzését örömmel veszem a Kovácsemesekönyvek Facebook-oldalon, ahol további írásaimról, könyveimről is tájékozódhat.
[1] Horváth Ádám: Az első pun háborútól az ementáli sajtig – Horváth Ádám a II. Digitális Pedagógiai Műhelyen tartott előadásának beszámolója https://moderniskola.hu/2018/06/az-elso-pun-haborutol-az-ementali-sajtig-horvath-adam-a-ii-digitalis-pedagogiai-muhelyen-tartott-eloadasanak-beszamoloja/ letöltés ideje: 2023.11.19.
Képek forrása: Pixabay
Hogyan legyél nyitott és kitartó
Móra Könyvkiadó, 2023.04.19.
„Miért nem vagy egy kicsit kitartóbb?!” Vajon melyik szülő száját nem hagyta még el ez a mondat… A kérdés az, hogy mit érünk el valaminek a számonkérésével, amiről gyermekünk azt sem tudja, hogyan kezdjen hozzá.
Hogyan győzd le a haragod
Móra Könyvkiadó, 2021.07.28.
Negatív érzelmeink módosításának, árnyalásának képessége, a velük való megküzdés egész életünkben egy kritikus készség. Ennek a fontos kompetenciának a korai kibontakoztatásához ad könnyen követhető stratégiát és szemléletes eszközöket a kiadvány.
