Otthoni és iskolai szabályok

A gyerekeknek önállóbbá kell válniuk, és alapvető elvárás lesz az önfegyelem is. Az óvodában általában több tevékenység is folyik egyszerre, melyek között a gyerekek szabadon mozoghatnak, és egy bizonyos szintű háttérzaj is megengedett. Ha valaki megunja a festést, átmehet a másik asztalhoz építő kockázni, vagy hallgathatja, ahogy az óvónéni mesét olvas. Játékidőben nem szólnak rá, ha fennhangon énekel, vagy hintáztatja magát a széken. Ezzel szemben az iskolában csendben és nyugodtan kell ülni és figyelni, ami nem kis feladat. Felnőttként könnyen megfeledkezünk arról, mennyire nehéz beletanulni ebbe az új rendbe.

A szabályok rendkívül fontos szerephez jutnak az iskolában. Egyes előírások egyértelműek, például, hogy a folyosókon tilos futkározni, de vannak nehezebben megfogható szabályok is. Bizonyos esetekben például a padszomszéddal szabad beszélgetni, azt azonban, aki átkiabál a terem másik felébe, leszidják. Az óvodában mindenki megszokta, hogy olyan ceruzával rajzol, amilyen épp a kezébe akad, itt azonban mindenkinek saját írószere van, amelyről magának kell gondoskodnia. A kisgyerekeknek jellemzően megmondják, hogy mikor mit szabad csinálni, az iskolásoktól azonban már nagy fokú önállóságot várnak el. Érteniük kell a szabályokat, és önállóan kell alkalmazniuk azokat.

„Elmondhatjuk, hogy a legtöbb otthon nevelt kisiskolás gyerek azt feltételezi, hogy a tanár az »ő tanára«, és minden, egyébként a csoportnak címzett szava személyesen neki szól; a többi gyerek jelenléte lényegtelen a számára. Azok a gyerekek azonban, akik csoportban nevelkedtek, épp az ellenkezőjéből indulnak ki; azt gondolják, a felnőtt mondandója valószínűleg nem rájuk vonatkozik, ezért nyugodtan figyelmen kívül hagyható.”

Ahhoz, hogy egy gyerek egy csoport részeként is képes legyen tanulni, először is úgy kell éreznie, hogy megvan közte és tanára között a személyes kapcsolat. Szüksége van arra a tudatra, hogy akárcsak otthon, itt is számít, amit mond vagy tesz. Az első osztályosok tanítói gyakran mesélik, mennyire nehéz eldönteni, hogy kit szólítsanak fel, amikor egyszerre tíz gyerek jelentkezik. Valóságos bűvészmutatványra van szükség, hogy mindenki, még azok is meghallgatva érezzék magukat, akik nem kerülnek sorra, és emellett még a visszahúzódóbb diákoknak is bátorítást nyújtsanak. Ha valaki jelentkezik, ám mégsem szólítják fel, úgy érezheti, hogy semmibe veszik. Otthon megszokta, hogy ő a főszereplő – most pedig mintha láthatatlanná vált volna. A gyerekek komoly belső konfliktusokat élnek át az általános iskolás évek alatt, és hol előrefelé, hol visszafelé vágynak az időben.

A kisgyerekek és kisiskolások élete a szabályok körülforog. Betartásuk és megtagadásuk egyaránt része a fejlődési folyamatnak.„Elmehetek WC-re?”, kérdezik szüleiktől ezredjére is, amivel ugyan őrületbe kergetik a felnőtteket, számukra azonban fontos, hogy megkapják az engedélyt. A szabálykövető magatartáshoz rendszeres külső megerősítésre van szükségük. Így térképezik fel az otthoni és iskolai szabályokat, és a kettő közti különbségeket. A szétválasztás egyébként nem mindig megy elsőre: kisiskolások gyakran szólítják a tanárt az anya nevén, és fordítva.

Az iskolában állandóan figyelni kell a tanárra, jóval több szabályhoz kell igazodni, mint otthon, és mindezek tetejébe még egy új közösségbe is be kell illeszkedni. Az akadályokat sikerrel leküzdő gyerek tehát joggal érezheti magát büszkének, amiért egyedül is helytáll az idegen környezetben. Ha ezért otthon nem kap dicséretet, a gyerek úgy érezheti, szülei semmibe veszik fejlődését, és ez gyakran a gyerek lázadásához vezet. „Nem vagyok már óvodás!”, hallani sokszor a kisiskolásoktól. A gyerekek szeretnék végleg maguk mögött hagyni „kiskorukat”, és belépni a nagybetűs életbe. Az ő szemükben, aki kicsi, az bugyuta, ügyetlen, kiszolgáltatott – amire a felnőttek csak ráerősítenek a „nem vagy már kisbaba” jellegű kommentárokkal. Egy gyereknek időnként szüksége van arra, hogy kisbabának érezze magát, anélkül, hogy úgy érezné, ez hátráltatná egyébként egyre fokozódó önállóságát. A szülőknek nemet kell mondaniuk a sürgetésre, el kell ismerniük gyermekük fejlődését, ugyanakkor engedniük kell, hogy a saját tempójában bontakozzon ki.

Az iskolában nehezebben boldoguló gyerekek az egész napos küzdelmet követően gyakran otthon adják ki a feszültséget. Odabent nem merik feszegetni a határokat, hazaérve azonban hisztis kisgyerekké változnak. Vannak olyanok is, akik ilyenkor arra vágynak, hogy otthon kisbaba módjára kiszolgálják őket, s a legapróbb feladatokhoz is segítséget kérnek szüleiktől. Ennek láttán pedig a legtöbb szülő aggódni kezd, hogy az ő gyereke sosem fog felnőni.