Rémerdőben járunk, kaktuszra találunk

Haladjunk lassan, komótosan kívülről befelé, elvégre egyenest a sárfúriák, manók és lápi lidércek, no meg a rettegett rablólovag, Rosszcsont Rodrigó lakta Rémerdőbe tartunk.

Ez a könyv szép. Nagyon szép. A borítón hosszan kalandozhat a tekintet, furtonfurt valami új apró, kedves, nevettető, érdekes részletre akadva. A kötet illusztrációi kivétel nélkül jól esnek szemnek és léleknek egyaránt. Olyan könyv ez, hogy ha még egyetlen sorát sem olvastuk, akkor is rögvest megszeretjük, mert békét, derűt, biztonságot áraszt.

Igazi mesekönyv a klasszikus fajtából. Azt a korszakot idézi, amikor a gyerekkönyv illusztrátorok még nem „művészkedték túl” magukat, amikor a bálna még nem lila rombusz volt a pink körként ábrázolt óceánban, vagyis amikor az illusztrátorok még nem elvetélt festői ambícióikat, hagymázas látomásaikat nyomták a gyerekek és szülők arcába, „csak” a történetet szolgálták híven, művészi alázattal. Regina Kehn rajzai nem ezekben a csodás „illusztrátori ősidőkben” készültek, mégis egytől-egyig barátságosak, vidámak, vagy csupán picit és játékosan borzongatóak, miközben szívvel-lélekkel támogatják, segítik, színesítik a szöveget.

Ezt a könyvet emiatt is érdemes és jó, sőt megnyugtató minél többször forgatni.

És akkor most a szerzőkről, akik ketten vannak.

Olvasó ember számára elég annyit mondani, hogy Michael Ende, és máris beugorik neki két, de legalább egy könyvcím. Ami szinte biztos, felficcen az olvasó ember koponyájában, az A végtelen történet, a globális gyermekirodalom egyik legfontosabb sarokköve. Film is készült belőle Hollywoodban, de Ende kategorikusan elzárkózott tőle, mondván, hogy rettentően giccses. Igaza volt!

A másik nagy Ende klasszikus a Momo: szép, izgalmas, mesébe oltott felnőtt regény, mely – mint minden gyermek- vagy ifjúságinak skatulyázott irodalmi mű – sok korosztályhoz képes egyszerre szólni, vagyis tökéletesen korosztályfüggetlen regény.

A Rosszcsont Rodrigó-ról tudni kell, hogy Ende csupán három fejezetet írt meg belőle, mielőtt a gyomorrák elragadta. A kézirat sok éven át hevert fiókban, mikor végre Wieland Freund, az irodalmi díjakkal sokszorosan kitüntetett író rátalált és úgy döntött, befejezi, amit a mese nagymestere annak idején már nem tudott. Sajnos sosem deríthetjük ki, hogy Ende így szőtte volna-e tovább Filkó és a gyáva rablólovag történetét, de annyi biztos, hogy Freund igyekezett „stílusban maradni” (ez sikerült) és kiötleni, mi is lehetett Ende végső szándéka a történettel (ennek sikerében nem vagyok biztos).

Filkó nyakas, önfejű, a félelmet hírből sem ismerő, kalandvágyó (inkább mondanám az életet extrém sportként felfogónak), igazi tökfilkó kiskamasz, aki megszökik a szüleitől (vagy inkább nagyszüleitől? – a korkülönbség túl nagynak tetszik), hogy a rettegett rablólovag, Rosszcsont Rodrigó szolgálatába álljon.

Ki kell hangsúlyoznunk: ez az elvetemült kiskölök tényleg nem fél semmitől! Úgy vág át tomboló vihar, szuroksötét éj idején a rémséges lények lakta (ez túlzás) Rémerdőn, mint… Mint egy olyan gyerek, aki még egyáltalán semmit nem tud a világ veszélyeiről. Igen, épp úgy, ahogy a mai gyerekek sisak nélkül bicajoznak, korhadt fákra másznak, vagy a forgalmas úttestre rohannak a labda után.

Filkót semmi más nem érdekli, csak hogy végre legyen valami izgalom az életében. Ez pedig pont ellenkezője annak, amire Rosszcsont Rodrigó, a kétméteres jámbor rablólovag, a kaktuszok nagy barátja vágyik! A fura fickó a Rémerdő közepén, lepukkant rablóvára legmélyén ugyanis semmi mást nem akar, csak hogy mindenki hagyja békén!

Ende mesterien indítja a történetet, két főhőse merőben eltérő jellemével máris megteremtve a konfliktust: a konzervatív, „minden maradjon a régiben” felfogású felnőtt, és az újdonságra vágyó, gondolkodás, sőt, fontolgatás nélkül friss kalandokra, örökös változásra vágyó gyerek aligha úszhatja meg a találkozást balhé nélkül. Ha pedig mindehhez még egy betegesen melankolikus király, egy szédületesen talpraesett hercegkisasszony, egy beszélő papagáj, egy sötét lelkű varázsló és egy végtelenül mohó sárkány is csatlakozik – és csatlakozik! –, akkor a kacifántos történet máris garantált. Előre csupán annyit súgnék meg, hogy Filkó, a kis tökfilkó megtanul félni (pontosabban másokat félteni, ami ugyanaz), Rodrigóról pedig kiderül, hogy igenis van benne mersz, csak épp rá kell találnia igazi hivatására.

Végezetül szeretnék kalapot emelni: a kiadó leírása szerint ez a történet „modern klasszikus”, ami ugyebár ellentmondás.

Ebben a kivételes esetben azonban mégsem az! Ende klasszikus mesét kezdett írni, Freund sem kalandozott el a modernség felé, a magyar szöveg azonban képessé vált úgy elmondani a kissé poros mesét, hogy az ma is friss, modern, tökéletesen élvezhető legyen. Perczel Enikő hihetetlenül finoman, ügyesen, már-már mesterien lopja bele egy-egy mai szóval, szófordulattal korunk hangulatát ebbe a régi történetbe, ám sosem „tolja túl” a dolgot, ami tökéletes arányérzékről tanúskodik. Röviden: a magyar fordítás igazi bravúr! (kalap le)

Tessenek meggyőződni róla!

forrás: librarius.hu / Böszörményi Gyula / 2019.06.14.