"Sötétben minden világosabb" - Születésnapi interjú Pacskovszky Zsolttal
2018. február 15.
Szabadesés című regénye egy tanárnő és egy diák titkos románcát meséli el tabukat félredobva, felkavaróan. Új könyve, a Titkos mozi Párizsba viszi el olvasóit, ahol kis és nagy szerelmek szövődnek a kávéházak teraszán. A magyar ifjúsági irodalom öntörvényű, sajátos hangú regényírójával beszélgettünk.
MÓRA: Hogyan jellemeznéd három szóval a Titkos mozi című új regényedet?
P. Zs.: Ööö… Jé!… Hm…
MÓRA: A történet Párizsban játszódik. Miért pont ott? Elutaztál oda tanulmányútra, vagy annyiszor jártál már ott, hogy erre nem volt szükség?
P. Zs.: A könyv legfontosabb helyszíne egy kávézó, és elsősorban ez lökte a történetet Párizsba. Fiatalkoromban sokat ücsörögtem párizsi (és brüsszeli) kávézókban, ahová gyakran egyedül ülnek be az emberek, az életet, az utcát, a többieket bámulni, vagy a saját dolgaikon töprengeni. Hozzátartoznak a mindennapi élethez, és a levegőjükben mindig ott vibrál a váratlan találkozások, a szerelem ígérete. Mivel a Titkos mozi kávézóbeli jelenetei évtizedekkel ezelőtt játszódnak, nem utaztam most el újra Párizsba, a régi emlékképeimet akartam használni, például azokat, amik akkor vésődtek belém, amikor felkértek, hogy írjak forgatókönyvet Örkény gyönyörű, fiatalkori, a háború előtti Párizsban játszódó, Hová siettél? című novellája alapján. Abból a tervből végül nem lett film, az akkor gyűjtött anyag egy része azonban most megtalálta helyét ebben a könyvben. De utólag talán már más okát is látom annak, hogy Párizs lett a helyszín, és nem Budapest. Míg a Szabadesés személyes szemszögemből nézve a szülővárosomból, Celldömölkről való elvágyódás regénye, addig a Titkos mozi és a bátyámmal közösen írt Nő kutyával és holddal című krimink, úgy sejtem, a Magyarországról való elvágyódásé. Emlékszem, volt egy pillanat a Titkos mozi írása közben, amikor azt gondoltam: francia író vagyok, aki valami tévedés folytán magyarul ír.
MÓRA: Szerinted kinek szólnak a könyveid: gyerekeknek, fiatal felnőtteknek vagy idősebb felnőtteknek? És vajon fontos ez?
P. Zs.: A kérdés, gondolom, leginkább a két „ifjúsági” regényemre, a Szabadesésre és a Titkos mozira vonatkozik. Ha nagyon kell, a „fiatal felnőtteknek” címkét érzem legközelebbinek. Vagy talán inkább a „felnőtt fiataloknak”-ot. De a besorolásokkal mindig bajban vagyok, ráadásul írás közben már nem nagyon szoktam erre a kérdésre figyelni, akkor már a történet, a szereplők akarata érvényesül, és leginkább az egyetlen általam jól ismert olvasónak, saját magamnak írok. Talán valóban nem is olyan fontos ez, különösen annak ismeretében, hogy egy friss tanulmány szerint a kamaszkor 10 éves korban kezdődik, és 24 éves korig tart, utána pedig – ezt már én teszem hozzá – elkezdődik a lassú hanyatlás… Szóval, ahogy Jiří Menzel mondaná nagy bölcsen: „Hát, nem tudom…”
MÓRA: Dolgozol-e új regényen?
P. Zs.: Jelenleg egy kortárs francia regényt fordítok (éppen Kamcsatkán, egy fegyenctáborban vacogunk a főhőssel, de már tervezzük a szökést), és egy franciául íródó gyerekkönyv szövegén dolgozom egy belga társszerzővel. Közben azért kezd összeállni a fejemben egy újabb regény történetváza is. Erről egyelőre nem szeretnék semmit elárulni, legfeljebb azt az emléket, ami mozgásba hozta a fantáziámat. Gimnazista koromban, még a szocialista időkben, az orwelli 1984-es év egyik hétvégéjén elutaztam Celldömölkről Kőszegre, hogy meglátogassam egy barátnőmet, és a vonaton igazoltatott egy vörös hajú, undok, civil ruhás nyomozó. Gyanúsnak találta a külsőmet (Lennon-szemüveg, hosszú haj, foltos farmer), még gyanúsabbnak, hogy a határszélre utazom, és annál is gyanúsabbnak a kezemben szorongatott füzetet, amit megtekintésre elszedett és áttanulmányozott. A szürreális, helyenként obszcén rajzaim meg a rövidke történeteim mellett, amelyek egy Merre Márton nevű srácról szóltak, volt benne egy Wenders-filmből vett idézet is, szép nagy betűkkel: „SÖTÉTBEN MINDEN VILÁGOSABB, MINT VILÁGOSBAN.” Amikor leszálltam a vonatról, újra ott termett mellettem a vörös hajú, beterelt egy félhomályos szobába, és két géppisztolyos katona fenyegető jelenlétében alaposabban is kifaggatott egy másik nyomozóval. Nagyon nem tetszett nekik, hogy a „Celldömölkön nem lehet szórakozni?” kérdésre azt feleltem: „Nem”; végül éles hangon rám parancsoltak, hogy magyarázzam el nekik, mi az úristent jelent az a mondat a füzetemben. Talán azt, hogy a sötét Nyugaton minden szebb és jobb? Ezért szeretnék átszökni Ausztriába?
MÓRA: Hogyan képzeled el magad tíz év múlva: mivel fogsz foglalkozni, hol élsz, hogyan telnek majd a napjaid?
P. ZS.: Reggel elsétálok a szerelmemmel a közeli Hoche Caféba, és kávézás, muffin-eszegetés közben elolvasom a híreket a telefonomon, bizonyára a magyarországiakat is. De már nem fog el émelygés, legfeljebb szomorúság. Aztán, ha szép az idő, kibaktatok a Szent Lőrinc-folyó partjára, és leülök a kedvenc padomra írni. Mert a szövegek első verzióját még most is kézzel írom. Nézem a folyót, a Jacques Cartier hidat, hallgatom a québeci akcentussal zsibongó gyerekeket, visszarúgom nekik a labdájukat. Örülök, hogy tíz évvel korábban, 50 éves korom táján végre jó és kellően bátor döntéseket hoztam, és sikerült kiraknom azt a puzzle-t, amelynek darabkái régóta jelen voltak az életemben. Talán eszembe jut a Kosztolányi-vers is: „Ötven felé kivetjük önmagunkból mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom…” Aztán pár órával később hazaindulok az Orléans útra, hogy felhívjam a gyerekeimet, akik már húszévesek, és szerelmesek. Lassan lépkedem, és arra gondolok: lehet, hogy most sem keresek rengeteg pénzt, de legalább azt csinálom, ami jóleső érzéssel tölt el. A sarkon rám köszön, mosolyogva üdvözöl Nicolas, a pék. Visszaintek neki. A helyemen vagyok.
Az interjút készítette: Dóka Péter
