Tanmese a jövő uralkodóinak

Rögtön az elején szögezzük le: ez a könyv akkor sem bájos tündérmese, ha a borítója ezt sejteti. Sokkal több annál. Épp ezért érthető, hogy első kiadása óta majd’ harminc nyelven jelent meg, és számos filmet, színdarabot, valamint több opera librettót is készítettek belőle.

És akkor most a történetről.

A hatalom veszélyes mákony. Ha végignézünk az emberiség történelmén, világosan látszik, hogy a hatalom megront, tönkretesz, kiforgat önmagunkból és legfőképpen eltávolít a valóságtól, oly groteszk álomvilágba taszítva azt, aki épp gyakorolja, ahonnan többé az adott uralkodó már nem képes kapcsolatot teremteni az emberekkel, vagyis az alattvalóival.

Ám mi van akkor, ha a nevezett király nem önként, nem magáért a hatalom bódító érzéséért, hanem puszta kötelességtudatból, őszinte jó szándéktól hajtva vállalja magára a legfőbb döntéshozó szerepét?

Matykó herceg kicsi. Nagyon kicsi. A történet elején még olvasni sem tud rendesen, tehát legfeljebb hatéves lehet. Viszont gyorsan tanul, nagyon értelmes és főleg érzékeny, magányos kisfiú, akit az udvari etikett szabályai máris arra kényszerítenek, hogy apró termetű felnőttként élje mindennapjait. Matykó a palota ablakából vágyakozva nézheti csak, amint a többi gyerek önfeledten játszik, ám közéjük nem mehet, hiszen ő a trónörökös, akit még a széltől is óvni kell.

Egészen addig így megy ez, míg édesapja, a király váratlanul meg nem hal. Talán minden szebben, jobban alakulna, ha Matykó édesanyja még élne, ám ő sem lehet már a fia mellett, aki – a dinasztia egyedüli leszármazottjaként – egyik napról a másikra azon kapja magát, hogy teljhatalmú uralkodóvá koronázták. Persze a miniszterek eleinte cseppet sem veszik komolyan a gyermekkirályt, helyette és nélküle intézik az ország dolgait, amúgy felnőtt módra, vagyis rögvest háborúba is keveredve három szomszédos királysággal.

Matykó, akit nyomaszt a felelősség, bár szinte még semmit nem ért a világból, úgy érzi, kötelessége cselekedni, és mivel a miniszterek ezt az udvarban lehetetlenné teszik, egyetlen jó barátjával együtt megszökik, hogy a fronton harcoljon a közönséges bakák soraiban.
A regény (nem mondanám, hogy „meseregény”, bár a stílusa, fordulatai ezt sugallják) ettől kezdve egyszerre válik szédületesen szürreálissá, groteszké, hajmeresztően anti-tündérmesévé. Matykóval együtt az I. világháborúra emlékeztető harc közepén találjuk magunkat: sáros lövészárkok, gránátrobbanások, fütyülő srapnelek, égen cikázó és onnan lángolva lezuhanó repülőgépek, no meg a katonákat kínzó bolhák (tetvek volnának azok, de a szöveg kicsit finomít), az ehetetlen kétszersültek és szögesdrótok világában. Matykó kicsi, a sereg mégis befogadja, ő pedig helyt is áll a fronton, és megváltozva tér onnan haza.

A regénynek ez persze még csupán az eleje. I. Matykó királyt a győztes háborúból hazatérve hősként fogadja a nép, ő pedig – gyermeki jó szándéktól hajtva – ettől kezdve bizony hibát hibára halmoz. Kicsi még, de tanulni akar: megtanulni, miként is működik körülötte a valós világ, ám közben számos fontos kérdésben kell azonnal döntenie, így nincs ideje igazán átlátni a dolgokat, és főleg kisilabizálni az emberi lélek működését (ez utóbbi a felnőtteknek sem szokott sikerülni). Ettől függetlenül keményen és becsülettel próbálkozik, és mivel igen bátor, hisz még az afrikai emberevők országába is ellátogat, hogy barátságot kössön velük (mely „barátkozás” csupán szalonképesebb kifejezése a gyarmatosításnak), eleinte eredménnyel is jár. Országa épül, szépül, gazdagodik, a felnőttek pedig elismerni látszanak, hogy egy kisgyerek egészen jól uralkodik felettük.

Az olvasó közben együtt tanul Matykóval. A regény jó része valóban tanmese, mely a gyerekek számára is érthető módon tárja fel, miként működik egy ország, mennyi mindenre kell odafigyelni, ha az uralkodó hatalom új törvényt akar hozni – és azt is, hogy az emberek, legyenek akárhány évesek, milyen mérhetetlenül hálátlanok, kicsinyesek, ostobák, sunyik és önzők képesek lenni.

Felnőttként torokszorító élmény Matykó király történetét olvasni, mert kegyetlen tükröt tart elénk. Gyerekként viszont kacagtató, érdekes, izgalmas, itt-ott borzongatóan sötét, máshol napsugarasan vidám mese arról, „mi volna, ha király lennék”. I. Matykó király regénye érezhetően egy másik korban, a múlt század húszas éveiben született, mégsem poros. Mócsai-Karaba Márta friss fordításában a szöveg csodásan gördülékeny, valóban „olvastatja magát”, cseppet sem avítt. Az, hogy a történelemben pontosan kijelölhető, mikor járunk, csak a felnőtt olvasóknak szúrhat szemet – a gyerekek azonban aligha tudnak túl sokat a két világháború közötti időkről, a monarchikus dinasztiák összeomlásáról, az első nagy diktátorok felemelkedéséről, Afrika gyarmatosításáról, a parlamenti demokráciák születéséről. A gyerekek „csupán” egy érdekes mesét kapnak, amiből rengeteget tanulhatnak az emberi természetről, a hatalomgyakorlás nehézségeiről (egyszerűbben: királynak lenni szívás!), a felnőttek és gyerekek butaságairól, miközben remekül szórakozhatnak I. Matykó király kalandjain.

Azt hiszem, most már többszörösen megerősítettem, hogy ez a régi klasszikus (mese)regény, mely a világ számos országában ma is rendkívül népszerű, fokozottan Janus-arcú mű. Egyik orcája rámosolyog a gyerekekre, szórakoztató módon okítva őket, míg a másik szigorú homlokráncolással tekint a felnőttekre, azt kérdve tőlük:

A felnőtt olvasónak van itt még egy adalék, mely egészen más dimenzióba emeli a történetet. Az I. Matykó király történetét olvasva tudniuk kell (és a „kell” itt többször aláhúzva!), hogy a szerző, Janusz Korczak (eredetileg Henryk Goldszmit) lengyel orvos, gyógypedagógus, a pszichopedagógia jeles szakembere harminc éven át volt a varsói zsidó árvaház igazgatója, aki (bár a barátai kimentették volna, ám ő ezt elutasította) 200 kis pártfogoltjával együtt előbb a gettóba, majd 1942 augusztusában a treblinkai haláltábor gázkamrájába került.

Tessék elolvasni a könyvét, gondolatban ezzel téve egy kavicsot a Jad Vasem-ben álló emlékművére.

forrás: librarius.hu / Böröszörményi Gyula / 2019.03.30.