Turgudsz irgígy bergeszérgélnirgi?
2020. szeptember 28.
Ha nem lenne a cím alá írva, hogy melyik könyvről lesz szó, ajánlottam volna egy játékot. Nevezetesen azt, hogy találják ki, kinek a művéből idéztem ezt a sort?
Hát persze, hogy Lázár Ervintől! Vagy ahogy idehaza emlegetjük: A Lázrevintől.
Nem csak azért választottam címnek ezt a madárnyelven megszólaló sort, mert az író egyik kötetének is hasonló a címe (Tuvudsz ivígy?, 1987) hanem azért is, mert a Móra Kiadó Lázár Ervin-életműsorozatának újraolvasása kapcsán azon morfondírozom mostanában, hogyan is tudott az író „bergeszélgélnirgi”? Milyen nyelvet használt, s miféle „madárnyelv” tette őt halhatatlan mesemondóvá? És vajon a mai olvasók értik-e még ezt a beszédet?
Utóbbi kérdésemet egyetemi oktatóként szerzett két szomorú tapasztalatom inspirálta. Kiderült ugyanis, hogy a mai fiatalok többsége Andersenről és Lázár Ervinről nagyon keveset tud, előbbi esetében még nemzetiségének meghatározása is nehezen megy. Emlékszem arra pillanatra, amikor az elkeseredés és a méltatlankodás határán egyensúlyozva meghoztam azt a döntést, hogy felrúgva eredeti óravázlatomat, mindkét íróra a tervezettnél háromszor több időt szánok. Micsoda félév lett az! Öröm volt nézni, ahogy a szeminárium élettel telik meg a hallgatók által választott és bemutatott „ismeretlen” Andersen- és Lázár Ervin-mesék nyomán, amikor rácsodálkoznak a történetek mögött megbújó életigazságokra.
A Lázár Ervin-életmű gondozása 2013 óta értő és gondos kezekben van. Dávid Ádám sorozatszerkesztő gyerekkora óta rajong az íróért, mesterének tekinti őt, s ez a tisztelet és szeretet áthatja a könyveket is. Bátor tett volt a Móra Kiadótól, hogy merte megbontani a Lázár Ervin–Réber László kettős szétszakíthatatlannak tűnő író-illusztrátor párosát, így az új generációk már kortárs grafikusaink képeiben gyönyörködve köthetnek barátságot többek között a Négyszögletű Kerek Erdő lakóival is. A sorozat eddigi kötetei – köztük A Hétfejű Tündér, Berzsián és Dideki, Szegény Dzsoni és Árnika, Bab Berci kalandjai, A kisfiú meg az oroszlánok, A legkisebb boszorkány, Öregapó madarai – mind más-más illusztrációval jelentek meg, ami kiválóan illik a klasszikus népmesei elemekkel, groteszk és abszurd humorral, nyelvjátékokkal, nyelvi leleményekkel és megannyi új szóval tarkított, sokszínű és sokszólamú lázári mesevilághoz.
A legújabb kötet, a Százpettyes katica, azt sejteti, hogy az életműsorozat „mesés része” lassan a végéhez közeledik.
Meséket, mesenovellákat, kiadatlan írásokat ígér a borító, de némi csalódással konstatáltam, hogy a „kiadatlan írásokat” csupán két vers és a hat rövid, teremtéstörténetekre emlékeztető szövegekből álló Országmese képviseli: miből lettek a virágok, hogyan teremtődött az ének, a bor, a gyógyforrás és miként keletkezett Budapest meg a Balaton. Mindegyik „kiadatlan írásban” találtam azonban valami újat Lázár Ervinből, sőt azt is érteni vélem, miért maradtak ezek az írások az asztalfiókban. Talán ő is azt érezte, amit én: dolga lenne még velük kívül is, belül is.
Két kedvencem is szerepel a kötetben: Az élet titka és A kalapba zárt lány című meséket a pedagógusképzésben rendszeresen használom, egyiket közösségépítő és énerősítő meseként, a másikat pedig saját mintázataink, gyökereink – „sorsunk” – megértéséhez, elfogadásához. Szülőkkel, pedagógusokkal végzett munkámban rendre előkerülnek azok a történeteket is, amelyek gyerekként egyáltalán nem keltették fel az érdeklődésemet, s most ebben a kötetben együtt találni őket: az író beszélgetései gyerekeivel. Ezek a párbeszédek azt mutatják meg, hogy a gyerekek felnőttekbe vetett, feltétel nélküli bizalmát micsoda mély figyelemmel, megértéssel, bölcsességgel és elfogadással tarthatjuk meg pusztán azzal, hogy meghallgatjuk őket és a gügyögés legcsekélyebb jele nélkül pontosan azon a nyelven válaszolunk nekik, amelyen ők megszólítottak bennünket. Ez az egyik titka Lázár Ervin meséinek is: meghallani a tiszta hangokat a zajban, odafordulni, kapcsolódni és érvényes válaszokat adni. Mert megszólalni csakis „irgígy” érdemes.
