Nincs engedélyezve a javascript.
Fekete István
Fekete István
Szerző

Fekete István író 1900. január 25-én, a Somogy megyei Göllén született Fekete Árpád (Dombóvár, 1863. okt. 5. – Budapest, 1933. jan. 17) tanító, iskolamester, gazdálkodó és Sipos Anna (Marcali, 1878. márc. 20. – Budapest, 1956. nov. 9.) első gyermekeként.

Az akkori kor szokásának megfelelően keményen nevelték. Az elemi iskola első négy és fél évét (1905–1910) szülőfalujában végezte el (édesapja is tanította), az ötödik évet már Kaposváron fejezte be. Miután nyáron a család is Kaposvárra költözött, édesapja gimnáziumba íratta, de egy sikertelen év után tanulmányait a polgári fiúiskolában folytatta. Ennek elvégzése után a kaposvári felső kereskedelmi iskolában tanult tovább és két év elvégzése után 1918 tavaszán iskolájában hadiérettségit tett, majd 1926-ig a hadseregben szolgált.
1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak feltételesen. 1924 nyarán „rendes” érettségi vizsgát kellett tennie.
Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott a dimbes-dombos dunántúli tájra. 1925 őszétől a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1926-ban mezőgazdászként végzett. A város és az Akadémia emléke nem múlt el nyomtalanul életében, az 1968-ban megjelent Barangolások c. könyvét az akkor fennállásának 150. évfordulóját ünneplő egykori iskolájának ajánlotta.

Tanulmányai befejeztével Bakócára került, gróf Mailáth György (1883. – 1968) birtokán kapott segédtiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel (Heves, 1909. szept. 7. – Máriaremete, 1997. jan. 16.), a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1929. december 12-én házasságot kötött a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, első közös otthonukba. Itt kapott állást 1929. szeptemberében vezető gazdatisztként – uradalmi intézőként – a svéd származású, disznókereskedőből lett földbirtokos, Nirnsee Pál (1893. – 1943.) birtokán.
Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla.

Gyermekei gazdatiszti időszakában, Ajkán születtek. (Edit: 1930. szept. 12. - Riedenburg 2013. febr. 22., Gábor István: 1932. febr. 28. - ma Chicago-ban él.)

Bár gazdatisztként sikeres pálya állt mögötte és előtte, többre, kreatívabb tevékenységgel töltöttebb életre vágyott. Kezdetben a Nimród c. vadászújságba írt, eleinte szakcikkeket és vadászélmények leírásait, azonban a szerkesztő és vadászíró Kittenberger Kálmán (1881. – 1958.) néhány líraibb elbeszélését is elfogadta, és bátorította a kezdő írót. Fekete István nagyjából 1934 körül ébredt rá, hogy irodalmi pálya áll előtte és hogy vágyik is rá, hogy komolyan foglalkozhasson írói terveivel. Kittenberger bemutatta a kezdő írót a már befutott, népszerű Csathó Kálmánnak (1881. – 1964.), azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy legyen, aki a szépirodalmi pályáját egyengetni tudja. A találkozásból életre szóló barátság lett, Csathó pedig valóban mindent megtett, amit egy mentor tehet: tanácsokkal látta el Feketét, bátorító kritikákat írt róla, és még műveivel is kilincselt különböző kiadóknál.

A feltörekvő író több, később életmeghatározónak bizonyuló irodalmi pályázaton is sikerrel indult ekkoriban. Így születtek jelentős korai regényei:
1936-ban megírta az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság ifjúsági regény pályázatára A koppányi aga testamentumát, amellyel első lett. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán, melyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye kapta a 3.000 pengős első díjat. A Zsellérek népszerűségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg.
1936-tól 1949-ig főképp a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők c. folyóirat és könyvkiadó szerzőgárdájába tartozott (ahogy Csathó is), amire nagyon büszke volt (lévén így Gárdonyival, Tömörkénnyel és Krúdyval került közös platformra), habár írásai egyre több más lapban (pl. a Budapesti Hírlap, Ünnep, Esti Újság, Pesti Hírlap, Híd) is megjelentek és egyre nagyobb népszerűséget hoztak. Főképp novellákat írt, ezek kezdetben magukon viselték a Horthy-korszak "barokkos" és érzelmes légkörét, mivel főleg a középosztály és az úri osztály nőtagjai voltak az olvasótábor; társadalmi vagy érzelmi konfliktusokat tárgyaltak, és szinte kivétel nélkül heppienddel végződtek.

Időközben gazdatiszti munkája véget ért, 1941-ben Budapesten, a Földmívelésügyi Minisztérium Propaganda Osztályán kapott állást és családjával a fővárosba költözött, a Sashegyre, a Miasszonyunk útja 8. szám alá. 1945. nyarán költöztek a Tárogató úti lakásba, ahol aztán haláláig éltek. Ugyanekkor a minisztériumban is áthelyezésére került sor, a továbbiakban a Vadászati Osztályon alkalmazták.

1944-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, melybe a kor jelentősebb és legnagyobbnak tartott írói, költői, irodalomtörténészei, esztétái, kritikusai és műfordítói tartoztak, és csak szigorú és objektív szakmai értékmérés és elbírálás alapján lehetett tag valaki. A taglétszám maximált volt, új tag csak akkor kerülhetett a Társaságba, amennyiben haláleset következtében üresedés történt. Fekete István az 1943. novemberében elhunyt Harsányi Zsolt helyét foglalta el. A Társaság bírálóbizottsága a kiadott kötetek (A koppányi aga testamentuma, Zsellérek, Csi, Hajnal Badányban, Öreg utakon, Emberek között), a nagy sikerű filmek (Dr. Kovács István, Féltékenység, Aranypáva), valamint a Hajnalodik c. színdarabja után az ország 15 legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé rangsorolta Fekete Istvánt.

Évente kétszer-háromszor baráti társaságával napokra – vagy néha egy-két hétre – eljárt Erdélybe, a Börzsönybe, a Bükkbe, vagy egyéb vadregényes helyekre vadászni. A barátok és vadásztársak többek közt a következők voltak: Kittenberger Kálmán, a világhírű Afrika-vadász, író és a Nimród című vadászújság tulajdonos-főszerkesztője; Csathó Kálmán, neves író, a Nemzeti Színház főrendezője; gróf Széchenyi Zsigmond, világhírű Afrika-vadász és író; dr. Vertse Albert, a Madártani Intézet igazgatója, Fekete István későbbi sógora; Tőrey Zoltán, a Magyar Filmiroda igazgatója; gróf Wass Albert földbirtokos, író.

1946 tavaszán a Zsellérek c. regénye tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a Horthy-rendszerről írtak miatt. (Az előbbiről negatív értelemben, utóbbiról dicsérőleg írt.) Ekkoriban sérült meg bal szeme, melyről a 80-as évektől rablótámadásként, majd szovjet katonák támadásaként, végül – az ezredforduló után - ÁVO-s bántalmazásként terjedtek hírek. (Fekete István 1946. májusi levelében „visszatolató teherautó” „kiálló gerendavég” megfogalmazásban írt róla. A későbbi „legendáknak” bizonyítéka eddig nem került elő.)

Az 1949. évi „tisztogatásig” Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. A II. világháború utáni átmeneti időszakban még további művei jelentek meg. Gazdatiszti múltjával való számvetése Gyeplő nélkül címmel, a Tíz szál gyertya c. novellafüzére, az Éjfél után c. kisregénye és folytatásokban a Végtelen út c. regény. Minisztériumi állása az 1949. végi rendelkezési állományba helyezést követően 1950 tavaszán szűnt meg. 8 év és 6 hónap szolgálati ideje nem volt elegendő a nyugdíjjogosultsághoz.

Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. 1951 legelején, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker. Tárogató út 77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend kápolnáját. Az egykori Szajkó, ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található.

Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait; ekkoriban nagy egzisztenciális segítséget is jelentett, hogy rendszeresen közölték apróbb, tárcaszerű novelláit.
1949-től – az Új Idők megszűnését követően - könyveinek nem talált kiadót, állandó állást sehol sem kapott, alkalmi munkából tartotta el családját 1952 novemberéig, amikor tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. Két év (összesen öt tanfolyam levezetése) után egészségi állapota miatt elkezdte intézni nyugdíjazását, mellyel egy átmeneti rokkantsági nyugellátást követően sikerrel járt. Innen kezdve „főállású” író.

1955-ben a Halászat című könyvét tankönyvként adták ki. Ezután két kiváló ifjúsági regény (Tüskevár, Téli berek) mellett számos állatregényt írt, melyekben az ember és a természet igazi viszonyát hűen ábrázolta (Kele, Lutra, Bogáncs, Hu). Utolsó éveiben önéletrajzi írásai kerültek előtérbe (Csend, Ballagó idő).

1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki a Tüskevár című regényéért. Több regényéből készült sikeres film, így A koppányi aga testamentuma, a Bogáncs, a Tüskevár és rajzfilmen a Vuk.
Hetvenedik születésnapjának méltó megünnepléseként megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát.

Nagyon erős dohányos volt, elsősorban emiatt már az 1940-es évektől szívbetegséggel küzdött, 1970. június 23-án infarktus következtében hunyt el Budapesten. A Farkasréti temetőben temették el, de gyerekei kezdeményezésére hamvait 2004. augusztus 14-én újratemették a Somogy megyei Göllén, mert – mint fia idézte – „…egyedül Göllén érezte jól magát…”.

Hallgass bele
1 audió
Belehallgatok
Nézz bele
1 videó
Belenézek
Kapcsolódó cikkek
10 cikk
Megnézem