A valóság szerelmese - Czene Béla festészete

Kieselbach Tamás

Ez a kötet egy 464 oldalas provokáció. Legalábbis sokan így fogják érezni. Miközben kézbe veszik, belelapoznak, megszólal bennük egy halk, majd egyre erősödő hang: túl nagy, túl vastag, túl színes, túl gazdag. Valami nem stimmel. A formátum, a méret, a terjedelem, a tartalom, és leginkább persze az, hogy a készítők ennyire komolyan vették a feladatot, ennyire komolyan vették ezt az életművet. A szakma jelentős része értetlenül áll majd, egyesek talán még személyes támadásként is fogják értelmezni, hogy a jól begyakorolt kánon alsóbb régióiból, sőt a kitaszítottak közül valaki hirtelen ekkora megbecsülést kap. A megtanult jó ízlés szószólói még dühösek is lesznek, hogy egy „korszerűtlen”, az élet napos oldalára koncentráló figuratív festő a pálya széléről hirtelen ekkora erővel kér figyelmet. Hiszen a legnagyobb művészeink közül sokaknak nincs ilyen monográfiájuk. Sőt: szinte senkinek sincs.

Természetes megküzdési stratégia, ha valaki egy állandóan változó környezetben, stabil kapaszkodókra vágyva mesterséges rendszert konstruál magának, így vág rendet az organikus, veszélyesen zabolátlan káoszban. Erről is szól a sokat emlegetett kánonképzés, az a folyamat, ahogy egy közösség ítéletet mond művészeiről és létrehozza a könyvek, cikkek, kritikák, kiállítások, filmek és előadások által folyamatosan „újrateremtett” értékrendjét. Aztán sajnos megtanul ezen keresztül látni, elveszíti az ártatlan pillantás, az ítélet nélküli nyitottság ideális állapotát, bemerevedik a megtanult „jó ízlés” egyre szűkebb keretei közé. És eljön a pillanat, amikor már nem meri szeretni azt, ami tetszik neki, mert fél a „lebukástól”.

A magyar festészet értékelésekor, képek és életművek előtt állva sokszor szembesültem ezzel a bizonytalanság szülte sznobériával. Alig ismerek valakit, aki teljesen elengedetten, a stabil kvalitásérzék birtokában tudja szemlélni képzőművészetünket. Aki nemcsak a múzeumok előre kicsontozott és megrágott művészetében, a pecséttel hitelesített remekművek között, de egy aukciós kiállításon vagy az Ecseri piac ingo ványos talaján lépkedve is könnyedén eligazodik. Aki éppen úgy meglátja az értéket Erdély Miklósban és Kassákban, de Batthyány Gyulában vagy éppen Czene Bélában is. Mert nincs jobb, mint a megengedő magabiztosság: amikor félelem, megfelelési kényszer nélkül beleengedjük magunkat egy művész maga teremtette, saját világába. Nem azt keressük benne, amit nem is akart kifejezni, nem a „nagy művészet” megtanult kliséit kérjük rajta számon, hanem ráhangolódunk a saját hangjára. Ezt ajánlom Czene Béla képei előtt állva is. Mert akkor nem a letisztult egyszerűséget és a drámai megrendülést várjuk el, hanem felismerjük és megcsodáljuk a mesterségbeli tudást, az anyag „megmunkálásának” tapintásra ingerlő érzékiségét, a festés iránti alázatot, a frappáns komponálást és a korhangulat megragadásának utánozhatatlan képességét. Hogy végre találtunk valakit, aki nyakon tudta csípni a Kádár-kor végte lenül ellentmondásos, egyszerre szürke és színes, rab és szabad, prűd és erotikus, egyszerre keleti és nyugati miliőjét. A gulyáskommunizmus sajátos retró világának utált, de néha visszarévedő nosztalgiával emlegetett évtizedeit, a kotyogós kávéfőzők, a feszülő miniszoknyák, a vicces szemüvegkeretek, az olasz divatlapokból leutánzott pszeudokapitalista életérzés korszakát. A kortárs vizuális kultúra – a reklámoktól a lakberendezésen át a tévésorozatokig – már hosszú évek óta a mid-century, az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek lázában ég. Czene képeit nézve teleihatjuk magunkat ezzel a korszakkal, időutazást tehetünk a fiatalságunk, a szüleink életének kulisszái közé. Futballstadionok, presszók, kertvendéglők, orvosi várótermek, strandok és fürdők, római utcák és moszkvai terek, külvárosi talponállók és elegáns vendéglők elevenednek meg a képeken – nincs még egy festőnk, aki ilyen bő merítést kínálna múltunk egyik fejezetéből. Ráadásul Czene mindezt úgy teszi meg, hogy bábszerű alakjaival, az új tárgyiasságot idéző, hűvösen érzéki festői stílusával az időtlenségbe emeli témáit és képeinek szereplőit.

Az én szememben Czene Béla festészete olyan, mint egy jól megcsinált közönségfilm: ha a helyén van kezelve, ha nem tévesztjük össze a filmtörténet megrendítő, drámai alkotásaival, ha nem ezek erényeit kérjük rajta számon, akkor önfeledten belemerülhetünk, és örömöt találunk benne. Egyet nem tehetünk vele: nem feledkezhetünk meg róla, helyet kell adnunk neki a magyar festészet történetében.

Ezt teszi meg ez a könyv. Olvasmányos stílusban, izgalmas vizuális tálalással, és ami a legfontosabb: rengeteg Czene-festmény reprodukciójával. Úgy, ahogy a szerzőtől, Molnos Pétertől már megszoktuk. Örülök, hogy a kötet életre hívója, Janikovszky János megfogadta a tanácsomat, és hozzásegítette kedvenc festőjét első monográfiájához. Jó lenne, ha minden festőnk mögött állna egy ilyen elszánt gyűjtő, ha minden életmű kaphatna egy ilyen kötetet. Mert ez a cél, és még csak az út elején járunk.