Nincs engedélyezve a javascript.

„AZ ELRONTOTT SZÜLETÉSNAPOK ÉRDEKELNEK” – Interjú Dóka Péterrel

Revizor: Amikor elkezdtem olvasni A kék hajú lányt, eszembe jutott Janne Teller Semmi című könyve. Bár ott Pierre Anton egészen más okból mászik fel a fára, mint a te főszereplőd, Olivér, a két könyv mégis rokonítható. Mit gondolsz erről?

Dóka Péter: Amikor megírtam a könyv első változatát, még nem olvastam a Semmit. Aztán elolvastam, de nem volt róla jó véleményem: vázlatosnak tűnt, túlságosan éreztem az író szándékát. Viszont az átíráshoz adott egy kis lendületet, mert rádöbbentett arra, hogy bármit lehet. Magyarországon a rendszerváltás után mintha mindenki csak tapogatózott volna, hogyan kell gyerekkönyvet írni. És mintha elfelejtettük volna, hogy voltak bátor, progresszív próbálkozások korábban is.

R: Mi az a bármi, amit A kék hajú lány megjelenít? A halál? A kamaszkori szorongások?

DP: Számos német könyvet lektoráltam, és észrevettem, hogy 12-13 éves gyerekeknek szóló kötetekbe simán beleírnak mindenféle szexuális vonatkozású részt, de megvan a sajátos módszere ennek. Bármiről lehet írni, csak másképp, mint a felnőtteknek. Mikor erre az ember rájön, akkor felszabadul, mert megérti, hogy írhat a halálról, a betegségről, csonkolt kezű bácsiról, akármiről, csak kicsit máshogy kell megmutatni mindezt. Nem kell attól félni, hogy ha ilyen témák felé kanyarodik az ember, akkor elutasítják.

R: Legfeljebb a felnőttek nem adják a gyerekek kezébe a könyvet.

DP:
Ez a veszély persze fennáll.

R: Számomra A kék hajú lány esetében a témaválasztás legsarkalatosabb pontja a gyerek halálhoz való viszonya. Hogyan jelenik ez meg a könyvedben?

DP:
Én a halálon annyit, mint gyerekkoromban, azóta sem gondolkodtam, pedig sokkal messzebb voltam tőle, mint most vagyok. Van a gyerekkornak egy pontja, amikor nem tud szabadulni ezektől a gondolatoktól. Egy olyan könyvet akartam írni, amiben az ember először szembesül azzal, hogy milyen az, amikor megpróbál segíteni, de nem feltétlenül tud, amikor nagyon nagyot kell hazudni, de mégis megteszi, amikor először igazán szerelmes. Olyan alapvető dolgok történnek meg tizenéves korban, amikhez később mindig visszatérünk.

R: Mit gondolsz, az olvasóid közelebb jutnak ehhez a témához, vagy csak szembesülnek vele?

DP: Ez az olvasón múlik. Valószínűleg van olyan, aki semmit nem tud ezzel kezdeni, van, aki szembesül és tovább nem is merészkedik, és van, aki közelebb engedi ezeket magához. Nagyon sok olyan ember van, akik nem szeretnek bizonyos dolgokat közel engedni magukhoz, mert félnek. Magánemberként félhetek a haláltól, a ráktól meg az illúzióim elvesztésétől, de írás közben szinte mazochista módon közel kell menni.

R: Vélhetően másképp olvassa ezt a könyvet az a gyerek, aki már elveszített valakit.

DP: Van erről egy elméletem. Erich Kästner mondja, hogy amikor egy gyerek először sír a játékmackója elvesztése miatt, az ugyanaz a fájdalom, mint amikor később egy barátját elveszíti. Egy gyerek, aki bármit elvesztett már – mondjuk elköltözött valahonnan, és otthagyott egy barátot -, meg fogja ezt érteni, mert a veszteség mindig hasonló.

R: Tudsz gyerekfejjel gondolkodni, vagy egy felnőtt vagy, aki megpróbálja kitalálni, hogyan gondolkodik egy gyerek?

DP: Azzal áltatom magam, hogy tudok gyerekként gondolkodni, vagy legalábbis van bennem egy gyerek és őt meg tudom találni, az ő szemén át tudok nézni a világra. Ha ez nincs, akkor bajban vagyok, mert akkor ezek nem gyerekkönyvek.

R: Beszéljünk kicsit a kiskamaszkorról! A főszereplőd, Olivér még a plüsspatkányával alszik, de már lányokról álmodozik. Nagyon érdekes, ahogy kapcsolatba kerül ez a kettősség a könyvedben a betegséggel. Mi történik a hatos kórteremben?

DP: A plüsspatkánnyal alvás és a lányokról való álmodozás valóban egyszerre van jelen egy ideig egy gyerek életében. Engem mindig ez az átmenet érdekelt egy gyerekkönyvnél. Nem a kicsik, nem a nagyok, hanem amikor valami változik az életben, amikor elkezdődik valami, ami aztán valahova eljut. Mindig van egy hiány, egy probléma a könyveim elején, és ezt megpróbálják megoldani a szereplők. Ez a megoldáskeresés érdekel: nem a statikusság, hanem a változás, ami a kamaszkorban hihetetlenül gyors. Ez a dinamizmus aztán eltűnik az ember életéből.

A hatos kórterem utalás Csehovra. Itt nem testileg, hanem lelkileg sérült emberek vannak. Összejön négy olyan srác, aki nem tud a családjába beilleszkedni, identitászavara van, és végül is az a kérdés, hogy itt jobb lesz-e a helyzet. Nem tudni, hogy valóban meggyógyulnak-e, hiszen nem találkozunk velük később.

A kék hajú lány

A kék hajú lány

Dóka Péter, Lakatos István
Viharlovag 1. - Fekete eső
-30%

Viharlovag 1. - Fekete eső

Dóka Péter
Hősök leszünk!

Hősök leszünk!

Szupermalac és Űrpatkány

Dóka Péter, Máli Csaba, Dávid Ádám
A három űrbetyár

A három űrbetyár

Szupermalac és Űrpatkány 2.

Dóka Péter, Máli Csaba, Dávid Ádám