Az Év Fordítója – 2019: Todero Anna (Elisabetta Gnone: Olga, avagy a papírlány).

Fordítónak lenni hálátlan feladat, nincs benne köszönet. Most nem a dolog nehézségére gondolok, bár arra is lehetne, hanem szó szerint értve a kifejezéseket arra, hogy tényleg ritkán mondunk köszönetet a fordítónak azokért a szövegekért, amiket nekünk ad. Megnéztem a moly.hu-n Todero Anna különböző fordításainak é milyen remek stílusban ír, hogy milyen kiváló a szóhasználata, hogy milyen érzékletesen ábrázol… a szerző. „Természetesen” a fordító nevét véletlenül sem említik meg ezek az értékelések. Ideje lenne talán jobban tudatosítani az emberekben, hogy a nemzetközi irodalmat fordítók írják, és ha jó egy szöveg, az nagyban a fordító érdeme.

Márpedig az Olga, a papírlány remek szöveg. Egyszerre csúszik szépen a magyar fülbe, és adja vissza az olasz hegyvidéki falu hangulatát. És a kettő közötti kapocs Todero Anna, aki szerényen a háttérben maradva egyengeti a szerző útját a magyar olvasók felé. Lator László kedvenc bon mot-ja a fordítással kapcsolatban, amikor a hogyanról faggatják, hogy egyszerűen azt kell fordítani, ami oda van írva. Vagyis az olvasónak azt kell éreznie, hogy amit olvas, az volt odaírva. Todero Anna fordításai esetében ezt érezzük, pedig az Olga, a papírlány nem egyszerű szöveg, hol koppanóan szikár, hol költőien hömpölygő, hol végtelenül összetett, de mindvégig remek ritmustartású és simára csiszolt, a nyelvek közötti szakadék észrevétlen marad. Vagyis laikus szemmel a fordító munkája észrevétlen marad. Akkor tehát nem is szabad csodálkoznunk azon, hogy nem veszik észre Todero Anna munkáját? Vagyis a moly.hu felhasználóinak igazuk van? Lehet, hogy az igazán jó fordítók munkájában van a legkevesebb köszönet?