Új üzenet a nyúl üregéből

A kezdetben tett kijelentésemet, miszerint Elisabetta Gnone a nyúl üregéből küldi át hozzánk varázslatos történeteit, továbbra is tartom – csakhogy ebben a regényében nem a színes-bájos mesevilágról, sokkal inkább a mi egyre szürreálisabbá, hazugabbá, indokolt és indokolatlan (média, üzlet, politika vagy puszta hecc által generált) félelmeinkkel teli valóságunkról írt! – Böszörményi Gyula írása.

Két éve már, hogy a nagyérdemű olvasóközönség előtt volt szerencsém lerántani a leplet Elisabetta Gnone olasz írónő féltve őrzött titkáról. Akkor azt állítottam, hogy az 1965-ben született hölgy gyermekkorában valamimódon áteshetett Tükörországba, ott is egyenesen a nyúl üregének legmélyére, és azóta is onnan küldi szürreális, lélegzetelállító megfigyeléseit mindarról, amit a mesevilágban tapasztal. Csakis így történhetett, mivel a méltán világhírű írónő aligha teremthette volna meg a W.I.T.C.H., a Fairy Oak és később az Olga, a papírlány történeteit.

Most is azt állítom, hogy emberi fantázia mindezen világok kibontásához kevés – Gnone-nak ehhez ott kell lennie, személyesen kell megtapasztalnia mindent!

Az Olga, a papírlány második kötete, mely a Jum, a sötét szerzet alcímet viseli, kissé más. Míg az első kötet a magány, a (túl)érzékenység és a MÁSság kérdéskörét boncolgatta meseszép ügyességgel és sok-sok szeretettel, a Jum, a sötét szerzet sokkal komorabb, nyomasztóbb, hátborzongatóbb mer lenni. Gnone új témája egyrészt szeretteink elvesztése, a halál, a gyász, a hiány feldolgozásának, megélésének útja, másrészt a félelem szülte gonoszság bemutatása.

Visszatérni a festői Balicoba, ebbe a szívmelengetően barátságos olasz (vagy inkább fél-meseországi) falucskába már önmagában is öröm. Lakói, akiket az első kötetben megszerettünk, most is épp olyan szertelenek, bolondosak, pletykásak, kíváncsiak, sokszor gyermekiek, mint korábban, Olga Papel pedig pontosan azt teszi, amit akkor: történeteket mesél. Történeteket, amire Balico lakói örökösen ki vannak éhezve, így ha híre kel, hogy Olga új történetbe kezdett, mindjárt ott teremnek, hogy tátott szájjal, elkerekedett szemmel, nyitott szívvel hallgassák őt.

Olga azonban most kissé másként mesél, mint az első kötetben. Ott két történet – Balico mindennapjai, valamint egy szintén Olga névre hallgató papírlány kalandos utazása – fonódott egymásba, míg a folytatásban ki sem mozdulunk Balicoból. Olga Papel persze most is mesél, ám ezek rövid történetek: egy-két-háromperces novellákként illeszkednek a hétköznapokba. Jelentős különbség még, hogy eme picinyke „példabeszédek” bizony sokkal komorabbak, groteszkebbek, sokszor rémisztőbbek, mint a papírlány kalandjai.

Rögtön a regény elején érezhetjük, hogy Balicoban valami rossz irányba változott, mivel a falucska melletti erdőt, mely az első kötetben oly csodás helyszíne volt sok jelenetnek, bizony tarvágással kiirtották. Indoklásként csupán annyit kapunk, hogy kellett a fa fűtésre és a bútorokhoz. Úgy tűnik, hogy a valóságban féktelenül szaporodó ember mohósága immár a (fél)mesevilágot is elérte: Baliconak nincs többé gyönyörű erdeje!

Gnone új története mégsem öko-mese. Olga Papel (akit szülei halála óta a nagymamája nevel), miközben tojásokat szállít a falu lakosainak, lassanként ráébred, hogy nem ő az egyetlen, akit gyász ért. Gyakorlatilag mindenkinek van a közeli és távoli múltban valakije (férj, barát, rokon, gyermek), aki örökre eltávozott, és aki miatt Jum, a sötétség réme, aki könnyekkel táplálkozik, időről időre felkeresi az illetőt. A gyász csitulhat, de sosem múlik el teljesen, a régi sebek könnyen feltépődnek. Olga új történetei, melyek most „csak úgy” kibuknak belőle, mind Jumról, a veszteség és hiány okozta depresszió sötét réméről szólnak, olykor már-már horrorba illő, szürreális leírásokkal.

Ezek a mesék aztán bajt okoznak – és itt jön Gnone új regényének második mondanivalója. Olga Papel szösszenetnyi történeteit hallva ugyanis Balico addig oly vidám, kedves lakói előbb ijesztő pletykákat kezdenek terjeszteni, amiktől aztán rettegés fogja el őket, míg végül félelmükben felfegyverkeznek, és az önmaguk teremtette „rémek” ellen harcba szállva nagyon is valós károkat okoznak – saját maguknak.

Elisabetta Gnone nagyon súlyos és cseppet sem vidám témákat érint, jár körbe, vizsgál meg közelebbről. Jummal, a gyász sötét rémével viszonylag könnyen el tud bánni, hiszen Olga meséi végül utat mutatnak, vigaszt nyújtanak (már amennyire ez lehetséges) a gyászolóknak, ám az emberi közösségekben villámgyorsan elharapózó, félelem szülte hamis pletykák, álhírek, és az oktalan pánikból kirobbanó féktelen erőszak már-már kifog rajta. Olga Papelnek rá kell döbbennie, hogy bár ő a meséivel segíteni akart, az emberek kifacsarták, elferdítették, meghamisították a szavait, és végül az önmaguknak okozott rettegéstől hajtva erőszakossá váltak.

A kezdetben tett kijelentésemet, miszerint Elisabetta Gnone a nyúl üregéből küldi át hozzánk varázslatos történeteit, továbbra is tartom – csakhogy ebben a regényében nem a színes-bájos mesevilágról, sokkal inkább a mi egyre szürreálisabbá, hazugabbá, indokolt és indokolatlan (média, üzlet, politika vagy puszta hecc által generált) félelmeinkkel teli valóságunkról írt!

Aki könnyed tündérmesét vár, csalódni fog! Ezt a regényt bátor, erős lelkületű, gondolkodni, elmélyülni képes olvasóknak ajánlom, akik nem rettennek vissza attól, ha Picasso stílusában látják meg saját világuk és önmaguk tükörképét.

A végére két kellemetlenkedő kérdésem maradt:

Egy: vajon hogy képes egy vak ember körömlakkal (melyről megállapítja, hogy szép a színe!) virágokat festeni a saját bőrére? (ld. a regényben)

Kettő: Az Olga, a papírlány első része 2019-ban Év Gyermekkönyve-díjat kapott fordítói kategóriában, hála Todero Anna remek munkájának – vajon a folytatást miért nem ő fordította?

forrás: librarius.hu/2020/02/09./Böszörményi Gyula