Csillagvonatok segítségével népesíti be az ember a Galaxist

Kezdem egy vallomással: ha könyvesboltban járok, képtelen vagyok megállni, hogy ne vásároljak legalább egy könyvet, még akkor is, ha történetesen épp akkor nem keresek semmilyen konkrét művet. Így jártam 2006-ban is, mikor az egyik boltban találomra megvettem Philip Reeve Ragadozó ​városok (Mortal Engines, fordította: Acsai Roland) című regényét – utólag kiderült, hogy ez a mű életem egyik legnagyobb ifjúsági olvasmányélménye.

Reeve fantáziája, dramaturgiai érzéke, két szóval: írói tehetsége lenyűgöző. Egyértelműen ő a kortárs ifjúsági irodalom koronázatlan királya, még akkor is, ha J. K. Rowling Harry Pottere nagyobbra lett puffasztva, imádva, ajnározva. Annak idején megdöbbenéssel kellett tapasztalnom, hogy bár a Ragadozó városok egy nagy sorozat első kötete, a magyar kiadó nem jelentette meg a folytatásait. Így cserbenhagyni az olvasót nem szép dolog (szerencsére a kötet fordítójától, Acsai Rolandtól megtudtam, hogy a helyzet hamarosan változik, és bár 12 év késéssel, de hamarosan megjelenik a folytatás, sőt, idén decemberben a könyvből készült filmet is bemutatják, méghozzá Sir Peter Jackson rendezésében, aki A Gyűrűk Ura trilógia első részét és a Hobbitot is jegyzi, tehát igazi hollywoodi szuperprodukcióra számíthatunk).

No, de mielőtt teljesen kisiklana a gondolatmenetünk, térjünk vissza a helyes vágányra: itt és most Reeve újabb agymenéséről, a Csillagvonatok (Railhead) trilógia első kötetéről van szó. A brit szerző most sem vállal kevesebbet, mint korábbi munkáiban. Komplex, precízen felépített, logikus és rendkívül izgalmas univerzumot teremt, amit aztán úgy teletöm sziporkázó ötletekkel, hogy az olvasó sikongat a gyönyörűségtől, kollégái pedig sárgulnak az irigységtől, hogy mindez nem nekik jutott eszükbe.

Példaként mindjárt itt vannak a kaptárszerzetesek. Tessék elképzelni egy, a csótányokhoz igen hasonló felépítésű rovarfajt, melynek egyedei rovarokhoz méltóan ostobák, ám ha kellő számban sikerül összegyűlniük, kolóniát alkotnak és együtt feltámad bennük az intelligencia. Mivel ezek a rovarok valamiért nagyon tisztelik az embereket, kolóniába verődve szemétből, drótokból, huzalokból, kacatokból emberforma vázat építenek, arra milliónyian felmásznak, majd köpenybe bújva, papírmaszkot öltve, többé-kevésbé emberien kinézve élnek közöttünk.

Zseniálisan szürreális lények!

A Csillagvonatok főszereplői azonban mégsem ők, hanem az emberek, akik immár több ezer éve elhagyták szülőbolygójukat, amit Ó-Földként emlegetnek, és benépesítették a fél Galaxist. Mindezt azonban nem űrhajókkal, hanem – hangozzék bármily furcsán – vonatokkal tették!

Igen, vonatokkal. Hogyan és miért történt ez így? Ezt Reeve mester regényéből kell az olvasónak kiderítenie, én itt csupán néhány aprócska tényt közlök.

Tény, hogy az emberlakta világokat ún. K-kapuk (csillagkapuk) kötik össze, melyeken át sínek vezetnek, amiken csodás vonatok közlekednek ezerszám. A K-térben a szerelvények téren és időn kívül suhannak, így az utazás csupán néhány pillanatig tart. A vaspályák rendszere rendkívül bonyolult, a menetrend szigorú, a mozdonyok pedig saját öntudattal, akarattal, értelemmel bíró biotechnikai műalkotások, melyek érzelmekre, haragra, szerelemre, ragaszkodásra, sőt, őrületre is képesek.

Tény továbbá, hogy az emberiséget cégbirodalmak vezetik, a faji, nemzeti identitásnak immár évezredek óta semmi értelme (nem is ismerik ezt a fogalmat, hisz népek, nemzetek, országok utoljára Ó-Földön léteztek, azóta csak kolóniákban gondolkodnak), a legfőbb úr pedig a Noon cégcsaládból választott császár – legalábbis látszólag. Valójában a legfőbb döntéshozók az Őrzők, akik (a hivatalos verzió szerint, Reeve azonban szeret meglepetéseket okozni!) csupán 12-en vannak, és valójában nem mások, mint az Ó-Földön alkotott mesterséges intelligenciák. Ők szinte sosem töltik le magukat klónozott testbe, inkább a végtelen Adattengerben, virtuálisan léteznek, onnan mozgatva a Noon császárt, mint reprezentatív bábot.

A Reeve-vonatuniverzum hihetetlenül összetett, színes és változatos világ. Majd’ ezer bolygó között száguldoznak a vonatok, amik önmagukban is csodásak, hisz saját értelemmel, identitással bírnak. A császári szerelvény maga is külön világ. Az emeletes kocsikban kertek, múzeumok, könyvtárak, luxuséttermek, sportpályák, és még számtalan csoda rejtőzik, a szerelvényt pedig két egymásba szerelmes, büszke és fenséges mozdony húzza. Persze a sínbirodalomban olykor feszültségek is keletkeznek, ezért szükség van fegyveres erőre (cégkommandók) és harci vonatokra, melyek szegény kis Thomast, a gőzmozdonyt úgy kapnák szét, mint foxi a lábtörlőt.

Mindennek a kissé bizarr, sínpárokon robogó történetnek Zen Starling a tizenéves hőse, aki – mit szépítsük? – közönséges, piti tolvaj. Persze nem csak azért járja a szerteágazó vonalakat, mert a bolygók nyüzsgő bazárjaiban, peronjain könnyebb elcsenni ezt-azt. Zent az a különös vágy hajtja, ami a vonatmániások sajátja: ő vérbeli „sínkósza”, aki csakis a vonatokon, vagy azok közelében érzi jól magát. Ha nem keveredne végzetes bajba…

Akkor a regény sem születhetett volna meg, és én sem írhatnám most le, hogy Mr. Reeve már megint nagyot alkotott. A Csillagvonatokrendkívül élvezetes, fantáziadús ifjúsági regény – kölyökként biztos a legnagyobb kedvenceim között tudtam volna.

Apró negatívum: a borítón olvasható műfaji besorolás téves, mivel a Csillagvonatoknem science-fiction, inkább a steam és a cyber punk keveréke, és épp ettől a hibrid stílustól egyedi.

Erős pozitívum: a száguldás nem torpan meg, a kiadónál már előkészületben van a két folytatás, vagyis a Fekete Fény expressz és az Origó állomás című regények megjelentetése. További pozitívum: híre jött annak is, hogy a Csillagvonatokból szintén film készül. A Warner Bros-nál augusztusban már a fejlesztési munkák folytak, így jövőre talán 3D-ben élvezhetjük az intelligens mozdonyok és emberi barátaik kalandjait – addig viszont tessenek olvasni!

forrás: librarius.hu / Böszörményi Gyula / 2018.12.03