Gyerekkorom kedvenc könyve – 22. Mészöly Ágnes: Tud repülni

– Nem mész ki a térre? Miért nem mész ki a térre? – kérdezte már huszadszor Bözsimama. – Kint vannak a Kovács lányok, Töreki Marika és Hódosi Jóska is.

– Olvasok – jött a válasz a hátsó szoba mélyéről. – Majd ebéd után.

– Legalább jönnél ki a világosra. Megvakulsz nekem, mire véget ér a szünidő.

Kismolnármárti fel sem nézett a megjegyzésre. Egyik fülén be, a másikon ki, még jó, hogy két fülem van, gondolta néha, így nem telik meg a fejem Bözsimama zsörtölődésével. Maga alá húzta a lábait, mert kicsit fázott a hűvös szobában harisnya nélkül, de nem akarta magára húzni a horgolt takarót, megint csak morgás lenne a dologból, hogy ha fázik, miért nem megy ki a jó meleg napsütésre.

A Kovács lányokkal egyébként semmi baj nem volt, és Töreki Marikával, sőt, Hódosi Jóskával sem. Senkivel nem volt baj, Sárosi Pistit kivéve, vele nagycsoport első napja óta halálos ellenség volt Kismolnármárti,

– aki akkoriban nem tudtatta, hogy a halálos ellenségességből hetedikre barátság szövődik, aztán észrevétlenül szétfoszlanak a barátság szálai, és nem marad belőlük más, mint néhány komment meg lájk egymás posztjai alatt (bár akkoriban Kismolnármártinak, sőt, nagyjából senkinek sem volt fogalma arról, mi a lájk meg a poszt, az internet szót is csak szupertitkos amerikai kísérletekben használták), meg egy történet, ami arról szól, hogy Sárosi Pistit egy óvodai kirándulás során megette egy víziló, és amit Molnármárti olyankor mesél el, amikor azt kérdezik tőle, hogy emlékszik-e az első mesére, amit kitalált –

– de Sárosi Pisti nyaranta Kiskunlacházán tépte a nagyszülei idegeit. Szóval akár jó is lehetett volna kinn a téren, ipiapacsozni, csúszdafogózni vagy csak lógni lefelé a födgömbmászókáról, amíg tele nem megy vérrel a fejük, de Kismolnármárti képtelen volt letenni a könyvet.

Ez volt az első saját könyve. Az első olyan, amit ő kapott, a többit az unokabátyjai nőtték ki neki, a mackónadrágokkal meg a tengerészcsíkos pólókkal együtt jöttek csomagban Kaposvárról, szép, megkímélt dolgok voltak, a nacik térde csak halvány foltban volt fakó, a könyveknek még ennyi bajuk sem volt, az Állatos Ábécéből egy hét alatt meg is tanult olvasni Kismolnármárti. Bözsimama nagyon büszke volt, hogy a kisunokája úgy megy elsőbe, hogy folyékonyan olvas, de Zsóka néni egyáltalán nem örült a dolognak, mert szótagolni nem tudott a kislány, kénytelen volt a vonalzóval ütni a ritmust a hátán

– ebből is történet lett végül, ahogy a negyedikes János Vitéz háziból is, amit Kismolnármárti négyütemű felező tizenkettesben írt meg, de Zsóka néni ennek egyáltalán nem örült, sőt, kijelentette, hogy verset csak a költők írnak, nem is nagyon ír verseket Molnármárti, vagy ha mégis, akkor kihangsúlyozza, hogy ez nem komoly, nem igazi vers, csak afféle játék –

–, hogy „a pap-ri-ka pi-ros”. Kismolnármárti egész évben nem értette, miért haragszik a tanító néni. Év végén meg azt nem értette, hogy ha haragszik, miért ad a kisdobosnyakkendő mellé jutalomkönyvet is.

Mindenesetre a jutalomkönyv jó volt, jobb, mint a csúszdafogó vagy az ipiapacs, Kismolnármárti már a második napot töltötte a hűvös, sötét belső szobában és már harmadszor olvasta végig a repülő karosszék történetét. Így, harmadszorra már alig pityergett a végén, pedig először még zokogott, szerencsére Bözsimama épp a veteményest gazolta az udvaron, és nem hallotta a hüppögést. Most sem vette észre, hogy a kislány sírt, csak az látta, hogy piros a szeme, meg is jegyezte, hogy legalább az ablakhoz húzhatná a fotelt, ha már muszáj abban gubbasztania.

Ebéd után már nem volt pardon, irány a tér, a friss levegő, pedig ebéd után üres volt a játszó, Bözsimama is jobb szerette, ha ilyenkor segít a mosogatásban a gyerek, de most kapott az alkalmon, hogy végre letette a könyvet. Kismolnármárti átvágott az orgonáson és beleült a jobb szélső hintába, most, hogy nem volt kint a Kovács Timi, nem kellett vitatkozni, hogy kié legyen. Hajtani kezdte magát, egyre gyorsabban, már olyan magasra repült, hogy átlátott a tér másik oldalán terpeszkedő állomásépület felett, látta, hogy nyugat felől vihar közeledik, hatalmas, sötétszürke felhőkkel.

Repülő hegyek, gondolta Kismolnármárti. Kékország hegyei. Kékországban nem emberek élnek, hanem tündérek, családok helyett őrsök laknak együtt, nem kisdobosörsök persze, hanem harcos tündérőrsök. Mindig készen kell állniuk, mert a darázsfajzatok el akarják foglalni a repülő hegyeket. A tündérek vezetője egy hercegnő. Zöld ruhája van, hatalmas íja és ezüstkardja, mert a tündérek leginkább karddal harcolnak. Olyan gyorsak, hogy röptében széthasítják a darázsfajzatok mérgezett fullánkjait...

– Te mit csinálsz? – hallotta a hinta mellől Töreki Marika hangját. Hirtelen nem is tudott válaszolni,

– azt mégsem mondhatta, hogy „világot építek”, hiszen majd csak harminc év múlva ismeri meg ezt a fogalmat. Azt régóta tudta már, hogy történeteket hallgatni, nézni és olvasni remek dolog, de arra csak most jött rá, itt, a hintában ülve, hogy a történeteket kitalálni sokkal, de sokkal izgalmasabb mindennél, amit eddig csinált. És azt sem tudta, hogy négy évtized múlva, sok tucat ország bejárása után is úgy gondolja majd, nincs annál jobb, mint amikor meglódul a fantáziája és olyan gyorsan dolgozik, mintha megállt volna körülötte az idő, és hogy akármennyire megváltozik is körülötte majd a világ, ez, a „kitaláltam és attól kezdve VAN” érzés elkíséri egész életében –

–, kicsit dühös is volt Marikára, hogy a Kék Hegyek országából vissza kell térnie a Szaton Rezső térre, de azt is tudta, hogy most már örökre bejárása van Sarazina tündérhercegnő országába. Vagy bárhova, ahová csak akar.

– Hintázok – felelt, és még egyszer felnézett a közelgő viharfelhőkre. – Lógunk fejjel lefele egyet, mielőtt elered az eső?

Forrás: http://irocimborak.blogspot.com/