MITŐL LESZ A SAJÁTOM A NÉPMESE?

Közeleg szeptember 30., a népmese napja. Az évnek ebben a hónapjában sokan sokféle dolgot írnak, mondanak a magyar népmesékről, és a fellépő mesemondók táncrendje is faltól falig tele van. De mégis, ahogy szülőkkel, pedagógusokkal beszélget az ember, gyakran felmerül a kérdés: lehet-e még a mai gyerekeknek népmesét mesélni? Érdemes-e egyáltalán próbálkozni vele? És ha igen, kötelező-e ragaszkodni azokhoz a szövegekhez, amiket a könyvek lapjain leírva találunk?

Ezt az utolsó kérdést érdemes alaposabban körbejárni. Sok szülőt az riaszt vissza a népmeséktől, hogy nem tudnak azonosulni a nyelvezetükkel vagy a képi világukkal. Felmerül sok jogos kritika, mint például hogy elfogadható-e a mesékben a feleségverés (nem az), meg kell-e magyarázni a tájszavakat (érdemes),vagy, hogy probléma-e, ha kislányainknak Csipkerózsikáról mesélünk, akit álmában csókolgat a királyfi. Anélkül,hogy sorra vennénk az ilyen és ehhez hasonló aggodalmakat, foglalkozzunk inkább a mögöttük rejlő általánosabb kérdéssel: szabad-e megváltoztatni a népmeséket?

A jó hír az, hogy igen, szabad. Mindenki, aki szájhagyományban élő történetekkel foglalkozik, forrásokkal tudja alátámasztani a tényt, hogy a népmeséknek nincs„eredeti” szövege: minden mesemondó egy kicsit máshogy alakította őket, sőt,ugyanaz a mesemondó sem mesélte el ugyanazt a történetet kétszer teljesen ugyanúgy. A népi mesélők reagálnak a közönségük hangulatára, közbeszólásaira,életkorára, érdeklődésére, és még ezernyi más dologra, és akár menet közben,röptében is képesek alakítani a történeten. A népmeséknek van egy alapvető váza (szüzséje, avagy angolszász szóhasználatban „csontváza”), amit mindenki úgy öltöztet, díszít fel, ahogyan jónak érzi. Sőt, még ez a váz is kisebb egységekből, motívumokból épül fel, mint egy LEGO várkastély. Ha elég sok mesét olvas az ember, hamar észreveszi, mik a visszatérő elemek, és mennyi különböző módon kapcsolódhatnak egymáshoz, hogy izgalmas történetet alkossanak. A népmese nem szöveg, és sohasem volt az. A népmese történések sorozata, amit mindenki a saját szája íze szerint ír le, a saját szavaival.

Ne érezzen tehát senki sem szégyent, ha „átalakít” egy népmesét. Attól lesz igazán a tiéd, akkor lesz személyes és maradandó élmény a mesemondás, ha nem küszködsz közben olyan dolgokkal, amik nem állnak kézre (avagy szájra). Nem akarod elmagyarázni, mi az a fuszulyka és puliszka? Kérdezd meg a közönséged, milyen ételt kívánnának a terülj-terülj asztalkától, és meséld azzal. Nem akarod Csipkerózsikát csókolgatni? Elárulom, hogy a mese korábbi változataiban a királyfi úgy ébreszti fel, hogy kihúzza a szálkát az ujjából. Nem akarod véres módon kivégezni a gonosz boszorkányt? Keressetek neki közösen megfelelő büntetést. Elfelejtetted, hogy az arany kastély jön-e az ezüst után, vagy fordítva? Amíg a hősöd végigér a három próbán, a kastély tulajdonképpen hupilila is lehet (meseterapeuták erről mást mondanának, de egy esti mese esetében nem kell túlaggódni a dolgot). Azt kéri a gyereked, hogy nevezzük át a királyfit? Nevezzük át a királyfit.

A mesemondás, főleg szülő és gyerek között, bensőséges, megismételhetetlen élmény, nem néprajzi előadás. Attól élő és attól szép, hogy mindenki egyformán élvezi – ezt pedig csak akkor történik meg, ha a mesélő magához és a közönségéhez igazítja a történetet. Szabadon, játékosan, kreatívan.
Mindenkinek jó mesélést kívánok!

Fotó: Vértesi Maya