Philip Reeve: Csillagvonatok

Philip Reeve nevét hamarosan nálunk is rengetegen fogják ismerni, köszönhetően az év végén mozikba kerülő, Peter Jackson által rendezett Ragadozó városoknak, minthogy az alapjául szolgáló regényt is ő írta. Azt amúgy 2006-ban az Animus is kiadta, ám akkor bukta volt, miközben Angliában máig az egyik legismertebb és legsikeresebb ifjúsági sorozat nyitánya.

A Csillagvonatok is első rész, a Railhead-trilógiáé. Szintén fantasztikus és ifjúsági irodalom, és úgy hírlik, ebből is lesz majd film, és az jó, mert roppant látványos mozit lehetne belőle forgatni. És abban is hasonlít a Ragadozó városokra, hogy elképesztő ötletekből, aprólékosan és logikusan felépített, saját világban játszódik.

Ez egy jövőbeli világ, az emberiség számtalan bolygóra eljutott már, de nem űrhajókkal, hanem vonatokkal. Ezek a különös, érző-gondolkodó mozdonyok által húzott alkotmányok K-kapuknak nevezett portálokon át közlekednek, pillanatok alatt szelve át fényévek ezreit. A kapukat és a vonatokat az Őrzők hozták létre, a mesterséges intelligenciából létrejött, isteni hatalmú, az emberekre távolról vigyázó lények. A hatalmat viszont jobbára a legerősebb cég-klán, a Noonok családja gyakorolja, ők adják a Birodalom aktuális császárát.

Ám főszereplőnk, Zen Starling nagyon-nagyon messze helyezkedik el a ranglétrán a Noon famíliától – ő egy Szurdok nevű bolygón lakik, onnan jár más bolygókra lopni. Egy tinédzser tolvaj, aki emellett railhead, sínkósza, egyike azon sokezreknek, akik imádják az említett mozdonyokat és a velük való utazást. Amúgy Zen még csak nem is különösebben vicces vagy érdekes – valamiért mégis felkelti egy különös figura figyelmét, aki a könyv borítóján is ábrázolt, piros kabátos lányt küldi a nyomába. A lányról kiderül, hogy motorik, vagyis emberi külsejű android, és aki küldte, annak olyan tervei vannak, amelyek kihatással lesznek a teljes emberlakta univerzumra.

Reeve, bár számtalan üdítő és sajátos ötlete van (elég csak a bogarakból összeálló kaptárszerzetesekre vagy az Őrzőkre utalnom, nem szólva a lenyűgöző vonatokról), igazából jól ismert és bevált panelekből dolgozik, ám azokat mesterien forgatja. Hogy a gépek foglalkoztatják a képzeletét, az már a Ragadozó városokban is nyilvánvaló volt, s úgy ír róluk, hogy felébresztette bennem azt a gyermeki énemet, aki rajongott a vonatokért. De ez is nagyon régi toposz, hiszen amióta gépezetek vannak, mindig voltak emberek, akik úgy gondolták, a gépek többek az alkatrészeik összességénél. És aki huzamosabb ideig dolgozott vagy élt együtt valamilyen géppel (legyen az mondjuk autó, számítógép vagy bármi egyéb, akár hétköznapi használati tárgy), az jó eséllyel találkozott már olyan „viselkedéssel”, amit a logika, a gép működési mechanizmusa nem magyarázott meg. Persze valószínű, hogy a legtöbb furcsaságra létezik egyszerű magyarázat, de abból Reeve minek írna regényt – és valóban jó elmerülni egy olyan világban, ahol a mozdonyoknak saját tudata van.

De nemcsak az ötletek sziporkázóak, a cselekmény is elképesztően pörgős. Reeve odafigyelt rá, hogy minden a helyén legyen, és hiába ér véget úgy a könyv, hogy legszívesebben azonnal olvasnám a folytatást (melynek első fejezetét betették kedvcsinálónak a végére!), szinte minden szálat elvarr, összehoz, megmagyaráz. Annál inkább fájdalmas, amikor a történet egy ponton kisiklik. Olyasmi történik benne, amit nem lehet annyival elintézni, amennyit Reeve szereplői rá szánnak. A sztori szerelvénye torpanás nélkül robog tovább, de az olvasónak nehezére esik utána ugyanolyan szimpátiával tekinteni Zenre. Igen, minderre is van magyarázat, és Zennel együtt nem is érünk rá elmélkedni, hogy mégis mi történt, de egy ifjúsági regényben szerintem kissé túl súlyos (a spoilerezést elkerülendő, nem fejtem ki jobban). Már csak azért is, mert a társadalomkritika, amit a regénybe beletett Reeve, sokkal burkoltabban van jelen, mint ahogy ez a bizonyos, akár ahhoz is kapcsolható esemény történik.

Uzseka Norbert könyvajánlója az ekultura.hu-n./ 2018.12.28.