Nincs engedélyezve a javascript.

Philip Reeve: Csillagvonatok

A csillagvonatok világában a naprendszereket vasútvonalak kötik össze, amelyeken a vonatok a fényéveket pillanatok alatt teszik meg. Egy dzsungelállomást cyberpunk gettó követ, vagy éppen űrállomás, megavállalatok által uralt kereskedelmi gócpontok és paloták, amelyek fölött mindenhatónak tűnő mesterséges intelligenciák, az Őrzők felügyelnek. Ebben a világban él Zen Starling, aki rajong a titkon graffitikről álmodozó, személyiséggel rendelkező csillagvonatékért.

Zen piti tolvaj, aki nővérével és paranoiás anyjával együtt költözik mindig újabb bolygókra egy, talán csak az anyja elméjében létező fenyegetés elől menekülve. Ebből a környezetből szakítja ki a titokzatos Raven és motorik (android) társa, Nova, hogy egy testhezálló feladattal bízzák meg: csupán csalnia és lopnia kell, cserében a családja biztonságban és dúsgazdagon élhet.

Az ifjúsági sci-fi regényíróknak nincsen valami könnyű dolguk: egyszerre próbálnak megszólítani olyan olvasókat, akik még éppen csak ismerkednek a sci-fivel, ugyanakkor igyekeznek elkerülni, hogy az öreg rókák „eh, ilyet már ezret láttunk” legyintéssel dobják félre a könyvet. (Sokan éppen ezért nem is próbálják az olvasott sci-fi rajongókat kiszolgálni – rátok nézek, űrhajókat és klónokat csak romantikus díszletelemként használó, egyetlen ötletre felhúzott YA-k.)

Amikor azonban olyan író gyürkőzik neki a feladatnak, aki tiszteli és szereti is a zsánert, egyszerre nem számít az, hogy az ember újoncként vagy veteránként olvassa a könyvet, mert működik és szórakoztat. Az utóbbi időben több olyan ifjúsági sci-fi regényt is olvastam, amelynek gazdag világa nem maradt el egy „felnőtt” könyvé mögött, ilyen volt Alastair Reynolds Revengere, Okorafor Bintije vagy Rivers Solomontól a Kegyetlen szellemek, de ezek közé tartozott Ian McDonald Síkvándor sorozata is, amelyik egyébként nem egyszer eszembe jutott a Csillagvonatok olvasása során.

Philip Reeve a Ragadozó városok sorozat után ismét egy átgondolt, színes és minden ízében menő trilógiába kezdett, amely részben fejet hajt a sci-fi klasszikusai előtt, részben némi csillogással felturbózva, érdekesen elegyíti azokat a toposzokat, amik a sci-fi írókat az elmúlt időszakban foglalkoztatták. Megjelenik benne bolytudat, galaktikus császárság, tudatfel- és letöltés, és a kérdés, hogy a mesterséges személyiséget megilletik-e emberi jogok. Nem ez lesz az a könyv, amelyik teljesen új megvilágításba fogja helyezni ezeket az elemeket, de van benne annyi invenció, pimaszság és vonzerő, hogy a YA olvasókat és a sci-fi kedvelőit egyaránt elszórakoztassa. Utóbbiakkal ráadásul Reeve számtalanszor össze is kacsint; az utalásokat (pl. a Dűnére, a Star Trekre) nem szükséges megérteni a történet élvezetéhez, de remek szórakozás felfedezni ezeket.

A Csillagvonatok legnagyobb erénye a jól felépített és izgalmas részletekben gazdag világ, amelybe további ajtókat nyitnak az ügyesen megrajzolt mellékszereplők – még ha nincs is lehetőség mindegyiküket kibontani, Reeve világossá teszi, hogy minden egyes kaptárszerzetes, motorik vagy vonat mögött további történetek rejlenek. A könyv cselekménye nagyon szorosan vezetett, az egyes helyszíneken épp csak átsuhanunk, mint maguk a csillagvonatok, és jóformán csak állomásnyi ízelítőt kapunk belőlük, mégis egészen nyilvánvaló, hogy nem csupán felkent díszletek. Ez a tágasság, a bejárhatóság érzése az, amitől a regény igazán vonzóvá válik, mert egyébként maga a cselekmény viszonylag könnyen kiszámítható. A gazdag világhoz pedig gazdag nyelvezet társul – remekül eltalált és magyarul is jópofa kifejezésekből rajzolódik ki a miliő, még ha akadtak benne olyan szóviccek (Reeve szemlátomást nagyon szereti őket, ezt már a gyerekkönyveinél megfigyeltem, amikre vonatkozólag egyébként szintén el van rejtve egy-két belsős poén), amiket még Ajkay Örkény is kénytelen volt elengedni (pl. a ray gun, amivel itt igazi, repülő rájákra vadásznak).

Természetesen a könyv nem hibátlan, és hagyott bennem némi hiányérzetet – ez köszönhető részben annak, hogy nemigen tér le arról a pályáról, amit általában a titokzatos megbízók által veszélyes munkákra küldött piti tolvajok bejárnak, beleértve az összes olyan csavart, amit már kanyarokkal korábban láttam jönni. Másfelől azonban a világról feltáruló titkok érdekesek és végig fenntartják a feszültséget – ezek valójában sokkal izgalmasabb problémákat vetnek fel, mint a főhős személyes kalandja.


Zen Starling bizonyos szempontból ideális főszereplő: kellően átlagos személyiség, hogy az olvasó, mint egy kesztyűbe, belebújhasson, ugyanakkor hiányzik belőle valamiféle erős motiváció és belső tartás, ami a standard mozgatórugókon túl (család és barátok védelme) megmagyarázná, miért éppen ő a főhős – a mellé rendelt Novát vagy akár a Damaszkuszi Rózsa névre hallgató vonatot is erősebben hajtják saját céljaik, mint Zent, aki kicsit sodródik az eseményekkel, és sokszor csupán az olvasó világra rácsodálkozó szemét helyettesíti. És bár racionálisan megmagyarázható, és alighanem az olvasók többségének ez elegendő is, nálam hagyott némi rossz szájízt a könyv közepénél bekövetkező katasztrófa, ami olyan morális kérdéseket is felvetett bennem, amikre sem a könyv, sem Zen nem adott megnyugtató válaszokat. (Ebből a szempontból a hasonszőrű – és sajnos sosem igazán befejezett – Síkvándor sorozat sokkal kielégítőbb volt számomra; Everett ugyanis lépten-nyomon fontos morális döntéseket volt kénytelen meghozni egy hasonlóan sűrű és izgalmas világban.)

Ám ez még csak a sorozat első kötete, és izgalmas lesz látni, hova fut ki, milyen újabb szeletei tárulnak fel a világnak.


forrás: smag.hu /2019.02.01./Hanna