Philip Reeve: Csillagvonatok -Railhead 1.
2018. december 7.
A Káprázatos kalandjaink óta erősen kötődünk Reeve fantáziavilágához, amit a Csillagvonatokban egy egészen hihetetlen szintre emelt. Megdöbbentő ami ennek a pasinak a fejében lakik. Az apró részletekig kidolgozott sci-fi regényben olyan elképesztően komplex világokat hozott létre, amit jóformán tátott szájjal és kitágult pupillákkal követtem. Növényekből növesztett házak, adattenger, hálózatok, okos mozdonyok, peronangyalok alkotják ennek a mozgalmas történetnek a hátterét.
Az Ó-Föld már a múlté (parkosított erdő -milyen kedves), az emberiség kilépett az űrbe. Számtalan bolygót belakott, vagy lakhatóvá alakított. Közöttük a hiperűrben az úgynevezett K-kapukon közlekednek olyan okos mozdonyokkal, akiknek saját tudatuk, véleményük és önérzetük van. Ami pedig a társadalmi berendezkedést illeti, a cégbirodalmak érdekellentétei között a kényes egyensúlyt a császárság rendszere és az Őrzők, ezek a mesterséges intelligenciák felügyelik.
Mindezt egy Raven névre hallgató rejtélyes alak veszélyezteti, aki megbízza főhősünket Zen Starlingot hogy lopjon el egy titokzatos tárgyat. Zen pedig jobban teszi, ha vigyáz, mert az intrikák és cselszövések hálójában nehéz eldönteni, hogy melyik oldal a jó.
Mialatt Zen keresztül-kasul vonatozza az űrt, nem csak a vonatok iránt rajongókat fogja lenyűgözni Reeve univerzuma. A kiskamaszokszámára született könyvek után ezúttal sokkal gazdagabb nyelvezettel mesél, erősen képi leírásokkal, érzékeket mozgósító fordulatokkal és néha bizony elgondolkodtató, morális tartalommal.
A Csillagvonatok igazi csemege a kíváncsiaknak. Az új világok, lehetőségek felfedezéséről, kalandokról álmodozókat ugyanúgy lenyűgözi, mint azokat, akik szívesen boncolgatnak fajsúlyosabb, az etika határait pöckölgető témákat. Jó érzés, hogy Reeve bízik az olvasóiban. Nem fél felvetni olyan elgondolkodtató, megosztó kérdéseket, mint a tudás és a hatalom között meghúzódó kényes határvonal, a nemüket változtató, vagy éppen nemtelen androidok, azonos neműek házassága, a bőrszín. Sőt, elmegy a falig, mert az olvasó kénytelen magában újragondolni, hogy mi tesz minket emberré, hol végződik és kezdődik egy emberi lény?
A külső és a belső térben párhuzamosan folyó utazás során Zen és Nova bizony sok mindent átélnek, a jó és a rossz fogalma új árnyalatokkal gazdagodik. Mindkettejüknek komoly, a személyiségükre hatással levő döntéseket kell meghozniuk. Miközben az olvasó sem akar szenvtelen szemlélődő maradni, a kérdés állandóan visszapattan: vajon én hogyan döntöttem volna?
Nem csalás és nem ámítás, ebbe az állandóan lüktető, hömpölygő esemény láncolatba hatalmas tartalom fért bele. Akár társadalomismeret órán (van még ilyen egyáltalán?) is elő lehetne cibálni ezeket a kérdéseket, a diákseregnek egész biztosan lenne véleménye. Ez az életkor egyébként is magával hozza az értékrendek újragondolását.
Ilyen nagy utakat nem érdemes humor nélkül megtenni. Reeve nem átallott olyan intertextuális humormorzsákat is elpötyögtetni, mint a Thomas a gőzmozdonyból ismerős Kövér Ellenőr, vagy a Casablanca egyik híres jelenetében elhangzó párbeszéd.
Imádtam ezt a bonyolult és mégis egyszerű, könnyen követhető forgószélszerű élményt, ami felnőttet és kamaszt egyfomán lenyűgöz, megérint és szórakoztat. Szívből kívánok nektek is csodás utazást! A könyvhöz egyébként készült trailer is és tartozik hozzá Instagram és FB oldal is, érdemes figyelni, mert folyamatosan bővül érdekes részletekkel.
