Böbe és Tamás egy pár, ezt régóta tudhatjuk, hiszen róluk szólt Sohonyai Edit két nagy sikerű regénye (Le a csajokkal! Le a pasikkal!). Tudjuk, hogy ők ketten óvodás koruk óta együtt járnak, egymás gondolataiba is belelátnak. Várható volt, hogy előbb-utóbb egymás testét is fölfedezik. Akkor tehát happy end?
Aki ezt hiszi, az nem ismeri a tinédzsereket. Nagy összeveszések, nagy kibékülések, nagy röhögések, könnyek, féltékenység, hűtlenség… és végül… ki tudja, még mi lesz a vége.

Olvass bele!
Részlet a regényből:

(…)
Álmomban egy elefántot láttam. Hatalmas trombitálással szakította be rám a szobaajtót, és egyre közelebb és közelebb jött felém. Nagyon féltem… Heves mozdulattal kiugrottam az ágyból, hogy elbújjak előle, mindhiába: az elefánt mindenhová utánam nyúlt az ormányával, amelynek a belsejében még a nedvesen csillogó szőrszálakat is láttam. Az elefánt szuszogott és fújtatott, ahogy kutatott utánam. Mindjárt elér! Már a falhoz préselődtem, az ormány pedig egyre közelebb kanyarított… és ekkor… és ekkor… felébredtem. Kinyitottam a szemem, és - megnyugodtam, hogy a szobámban vagyok, és csak álmodtam az egészet. Míg belesodródtam a következő álomba, folyton ott motoszkált bennem: vajon mit jelképezhet az elefánt??
Ébredés: kóválygó fejjel. Hogy nézek ki? Bedagadt a szemem, és ramaty a képem, a hajam szanaszét… Tapogatózva nyomultam a konyha felé, mert a zajból, plusz az ingerlő kakaóillatból értesültem róla: többi családtagom már fent van. A bögre kakaó kikészítve várt az asztalon, Anya tízórait pakolt, Roxi pedig a reggeli neszkávéját szürcsölgette a saját helyén ülve.
Kerestem egy kiskanalat, Anyát megkerülve odahajoltam az edényszárítóhoz, de mivel a szemem csukva, teljes lendülettel belekörmöltem egy fogakkal felfelé álló, éppen száradó villába. A fájdalomtól mindjárt kinyílt a szemem, és szájba kapott ujjal ugrálni kezdtem.
- Jó reggelt! - mondta Anya. - Mit álmodtál?
- Egéh éjjel egy johadt ejefánt üdözött! - nyögtem.
Végre leltem egy tiszta kanalat, és éppen belemártottam volna a kakaóba, mikor egyszerre kiáltott rám Roxi és Anya:
- Ne!
- Miért ne? - kérdeztem tökre megrettenve. - Tiszta!
- Az lehet, hogy tiszta - nyúlt át az asztal fölött Roxi, s vette ki a kezemből -, de ezzel masszíroztam meg az előbb Anya talpát!
„Milyen rendes!" - Egészen ellágyulok időnként a nőtől. Mély lélegzetet vettem, és megkérdeztem tőle:
- Szerinted miért kergetett az elefánt? Mit jelenthet ez az álom?
Roxi pszichiáternek tanul az egyetemen, ezért szaktekin-télynek számít a családban.
- Azt csak te tudod megválaszolni - nézett rám mosolyogva. - Mi jut eszedbe az elefántról? Nem erről a félelmetesről, hanem úgy általában…
- Az elefánt… nagyon erős. Az ormányával képes elhárítani az akadályokat. Láttam, ahogy a dzsungelben hatalmas fatörzseket emelget… Szereti a családját, rendkívül stabilan áll a négy nagy lábán… És nem felejt.
Roxi elgondolkodott:
- Ez az erős, akadályokat elhárító, csupa szív elefánt most mégis téged támad. A saját erőd… vajon miért?
Erre a kérdésre Anya is felénk fordult. Én meg villámgyorsan behörpöltem a kakaót, és igyekeztem meg sem hallani a már a hátamnak szegezett kaján kérdést:
- Mit csináltál? Vagy mit nem csináltál, húgocskám?
Majd pont Anya előtt fogom kitárgyalni. Majd pont Roxival! Hülyeség ez az egész álomelemzés!
- Kérek egy fél deci rum't - mondta Szipirtyó, aki megjelent a konyhában, és szokásához híven kipécézte magának Anya mosogatószivacsát. Valahogy ez a gyengéje: minden nap elrabol egyet a mosogatótálca pereméről, aztán rááll, és hatalmas csőrével tépegetni kezdi.
- Hess innen, Lopkovitz! - zavargatta Anya, mire Szipi meglengette szárnyát, utánam hussant, és a vállamra szállt.
Na, Apa örülne, ha ilyenkor látna, mert tényleg olyanok vagyunk, mint a kalózok! José-Manuel Lopkovitz (Műfater nevezte el így) imádja a reggeli mosakodást. Lassan, lopakodva közlekedik a mosdókagyló szélén, én vékonyan csurgatom neki a csapból a vizet, s ettől a madár mindig megvadul. Kiterjeszti és lengeti a szárnyát, majd előrehajol, mintha éppen repülni akarna, de csak heves mozgással magára veri a cseppeket. Csicsereg, dünnyög, fejét forgatja, megint csapkod, egészen addig, amíg ázott verébre nem kezd emlékeztetni, vagy amíg fejjel előre bele nem csúszdázik a lendülettől a mosdókagylóba.
A félelmetes-vizes-csőrös-csontváz látványa kicsit oldotta bennem a szorongást: be kell látnom, hogy borzasztóan félek a Tamással való találkozástól.

Kár volt annyit aggódni, mit fogunk majd mondani egymásnak a „Szia!" után: Tamás Csótánnyal és Ravasszal együtt várt rám a Szigony előtt. A társalgás pedig ugyanott folytatódott, ahol tegnap abbamaradt: a Mocsok Csillag jövőbeli fantasztikus pályafutását taglalták.
Határozottan úgy érzem, hogy unom a témát. Nyögvenyelős. Nyögve nyelek. Á, hagyjuk...
Prapammm! Varázslat! Böbeelterelő Hadművelet! És… fogtam ugyan Tamás kezét, de közben kifelé/befelé nézelődtem. A következő utcában, az egyik kapualj alatt lakik egy házaspár. A férfi féllábú, még ebben a nagy hidegben is egy szál papundeklin ül a földön, és így koldul. A múltkor láttam, hogy valaki egy üzemképes, berregős ébresztőórát rakott le melléje a földre, amit a féllábú válogatott káromkodások közepette hajított a nagy-lelkű adományozó után. Nem tehetek róla, de annyira röhögtem! Éljen a rock 'n' roll! A páros nőnemű tagja pedig házikedvenccel gyarapodott: egy cipődobozt húzott madzagon maga után.
- Gyere, Karamella! - mondta neki.
A dobozra rá is volt írva kusza betűkkel: Ka-ra-mel-la. És a doboz engedelmes jószágnak bizonyult, mert boldogan csúszott a földön a gazdája után. A hajléktalanok néha kiabálnak is egymással, csak úgy zeng az utca: ennek ellenére, úgy tűnik, ez a két ember tényleg szereti egymást.
„És vajon én mennyire szeretem Tamást?"
Ilyen baromságok jutnak eszembe, úgyhogy nekiálltam kiabálni saját magammal:
„Hülye vagy, Böbi! Természetesen NAGYON SZERETED TAMÁST!"
És eszembe jutott az a sokévnyi kínlódás, reménykedés, és az a várva várt ölelés. Most már nem is csodálkozom az elefánton. Mit lehet csinálni egy ilyen idétlen lánnyal? Az új dobbőrt nem Ravasz dobjára kell felfeszíteni, hanem az én fejemre, és ütni-ütni-ütni biztos kézzel, amíg el nem zsibbad. A biztos kéz. Az én fejemnek meg nem árt!
Tuti, hogy Kapor Jessica meg a miatta érzett irigység vette el az eszemet. Vagy nemcsak ez… meg vagyok bántva, és kész.
Bent az osztályban Kockacukor hasára szorított kézzel ült: láthatóan komoly fájdalmai voltak.
- Mi a baj?
- Nem tudom - lehelte elhaló hangon - miért vagyok így felpuffadva, pedig nem is ettem ma reggel mást, csak egy kis sajtos tallért…
Az összevont szemöldököm láttán töredelmesen tovább folytatta:
- …meg egy kis hagymás rostélyost… csokis körettel.
Akárhogy sajnáltam is a barátnőmet, azért elnevettem magam.
- És hogy megy a vezetés?
- Ma voltam… mindjárt itt a vizsga. Olyan ideges vagyok, hogy a rutinpályán összevissza borogattam a bábukat. Az oktató meg üvöltött: „Úgy lökje fel, hogy ez most egy ember!" Hát, én legalább ötöt kinyírtam közülük. Egyiknek a fején is áthajtottam.
Nem álltam meg megjegyzés nélkül:
- Képzeld el, ha egyszer meghalsz, és az isten előtt el kell számolnod a bűneiddel: ez a sok halott bábu is ott lebeg majd körülötted. Arról a rengeteg, joystickkel kivégzett játékfiguráról nem is beszélve! Te, te hidegvérű bestia!
- Gondolod? - bandzsított Kockacukor komolyan.
- Afenyőbe! Hová lett a humorod, barátnőm?
Kockacukor újra a hasára szorította a kezét:
- Megölte a csokitortás rostélyos és a puffadás…
Miki bácsi magyarórán a reneszánszról beszélt, és közben Bakfark Bálintot utánozva - lant helyett gitáron - pengetett. Ezalatt tovább folytattuk a párbeszédet, csak már papírra írtunk. Mellékelem is a papírt, nem másolom be újra.

- Bevették azt a modell csajt a zenekarba?
- Mit gondolsz? Naná! Gondolni sem bírok rá: mindegyikük lelkes ezerrel, és nem is sejtik… Á, hagyjuk.
- Mit?
- Nem is sejtik, hogy Kapor Jessica úgy penderíti őket ki a köreiből, ha elérte a célját, hogy a lábuk sem éri a földet.
- Nem vagy te egy kicsit pesszimista?
- Lehet, nem tudom, de még életemben nem reagáltam így senkire, mint rá. Kinyílik a bicska a zsebemben! És nem hiszem el, hogy általános óta olyan sokat változott. Egy hazug dög!
- Te meg féltékeny vagy!
- Nem!
- De! Álljál már le! És mi volna, ha kivételesen agyra gyúrnál?!…
- Kösz, hogy mellettem vagy… Ez kellett, még Tőled is.

Jól besértődtem Cukorra, minimálisra csökkentve a beszélgetést a nap további részében.
Most így visszaolvasva ezt a párbeszédet, igazat adok Kockacukornak. Lehet, hogy jobb is, ha nem tudtam beszélni erről a témáról Tamással? Még kiábrándult volna belőlem! Most már tuti, hogy defektes vagyok!
Amúgy matekon kihívott Csalogány tanár úr a táblához, felelni. Megpróbálkoztam az improvizációval… De ez nem vált be úgy, mint a bűvös kockánál. Mert az osztályban a srácok most minden szünetben a bűvös kockát gyötrik, egészen tudományosan, egy algoritmus alapján varázsolják ki a színeket. Én meg csak úgy, ráérzés alapján, mégis mindig sikerül. Bepróbálkoztam ezzel a ráérzéssel a táblánál is, de semmi eredmény. Csalogány tanár úr egy vérbeli szadista. Éppen arra gondoltam, hogy szívesen bűvöskockáznék teljesen tudományos alapon a töpörödött kis fejével, amikor megszólalt a tűzjelző sziréna! Annyira megörültem! De Csalogány nem mozdult. Amikor a többiek elkezdtek felállni a padokból, hogy netalántán kitódulunk, akkor körbehordozta azt a rém tekintetét, és azt mondta:
- Majd kimegyünk, ha biztosan tudjuk, hogy tűz van!
És maradtunk! Így bent is éghettünk volna! De mindenki épségben maradt, csak én égtem, de piszkosul. Végül kaptam egy kettest. Mennyire örültem annak a nyomorult kettesnek! Hiszen félévkor matekból és fizikából is megrántottak, és nekem sürgősen javítanom kell, ha érettségi után tovább akarok tanulni.
Mit keresek én egy szuperreál osztályban? Miért kellett Anyura hallgatnom, aki azt találta ki, hogy belőlem gazdasági szakember legyen? Phű!!!
Angolból témazárót írtunk: a feladatok összetettek, a szöveg csak úgy hemzsegett az ismeretlen szavaktól. Nem tévesztett véletlenül évfolyamot a tanárnő? Páran bedobták a törölközőt.
Egyébként ma az iskolában nagyon-nagyon csendes voltam. Ta-más szerintem még neheztel, mert nem olyan velem, mint máskor. Szünetben a szemét néztem… Ha visszanézett rám, akkor persze mindjárt mindketten elmosolyodtunk, de ha elfordította a fejét, akkor egyedül lettem, és egymagam néztem, milyen szép a szeme.
Mit tegyek, hogy visszakapjam? Persze, nem vesztettem el, hisz itt van mellettem meg bennem, együtt vagyunk, de mintha most lenne egy lépés távolság.
Böbi, semmi baj! Ez nem más, mint túl-ér-zé-keny-ség!!!
És tökjó lenne, ha a gazdasági szak helyett valami más pályára léphetnék. De mi lennék szívesen?
Mondjuk… mosómedve? Olyan kis helyesek abban a fekete szemüvegben. Á, mégsem jó! Nyilván a mosómedvenők is korán halnak…(...)