"Nagyon görcsös, szorongó kamasz voltam, sok mindent nem értettem a körülöttem lévő világból. Legfőképpen a fiúkat. Pfú! De jó, hogy kinőttem ezeket az éveket! Pontosan tudom, milyen gátlásosnak lenni, milyen érzés az esélytelenek kétségbeesésével szerelmesnek lenni, s milyen elérhetetlennek tűnik ebben az állapotban a boldogság."
„Általában olyan személyt választok főhősnek, akit jól ismerek, sokat beszélgetek vele. A regényhősök minden esetben bejárnak egy utat, de ez számomra inkább belső út. Valóban pszichoterápia ez abban az értelemben, hogy csak akkor hiteles, ha a téma megérintett engem is. Aztán ha megvan a belső honnan hová útirány, jöhetnek a vidám-szomorú hétköznapok – így készül el a regény.”