Nincs engedélyezve a javascript.
Szamárfül

Szamárfül

1 999.- Ft
1 599.- Ft
-20%
80 pont
Illusztrátor:
Megjelenés:
2016.
Oldalszám:
104
„Mert mi a fül? Egy hasáb csacskaság, csenevésszé összeaszalt esszé, olvasótoborzó tartalmi torzó. (Az szól mellette, hogy csak az olvassa, aki már megvette.) A fül feltétlenül előlegezett közvélemény-keresztmetszet.

Hogy tetszett, megtudhatod belőle, ha elolvasod előre. Vagy futólag utólag, így arra késztet, mit elméd már félig megemésztett, kérőzd fel akarva, nem akarva, mint egy kiló silót a marha.
Ám mit sem tehetek ellene, állatmeséimet ajánlanom kellene, remélve, hogy meglelik itt-ott benne az emberit.” Ezzel a füllel - csúfondáros szamárfüllel ajánlja maga a szerző az olvasók figyelmébe Szamárfül című halhatatlan kötetét.

Romhányi József (1921-1983)

Zenésznek készült, írt és fordított operalibrettót, forgatókönyvet és verset, de nevét minden bizonnyal a Mekk mester, a Mézga család, a Mézga Aladár kalandjai, a Doktor Bubó című rajzfilmsorozatok teszik halhatatlanná. Ő magyarította utolérhetetlen szellemességgel a Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki rímes párbeszédeit, a Macskák színpadi változatát, és ő a szerzője a Szamárfül groteszk, felnőtt és gyerek számára egyaránt humoros állatverseinek.

UTÓSZÓ

A „Rímhányó” sohasem látta saját verseskötetét. Ebben ő is ludas egy kicsit. Szellemének legkedvesebb gyermekeit eredetileg nem olvasmánynak szánta azokban a legendásan sötét és viszontagságos ötvenes években, amikor megszülettek. Akkoriban Romhányi József a magyar szórakoztató ipar egyik legjelentősebb alakjának számított. Volt ő igazgató a budapesti zenés színpadokból, varietékből összevont hatalmas intézmény élén, aztán felelt a szocialista népszórakoztatás színvonaláért a rádióban, az Országos Filharmóniánál, később még a televízióban is. A nagyközönség azonban mint kitűnő konferansziét szerette meg. Pedig ő nem is improvizált minden alkalommal új szöveget, nem mesélt aktuális vicceket, csupán verseket mondott, ennek a kötetnek alapdarabjait. Akkor még pár tucat rímes tanmeséből, nyelvi tréfából állt az egész repertoárja. Ám ezeket nem csupán a haknizó színészek tanulták meg kívülről, hanem a közönség jelentős része is.

Maga a költő sokáig mereven elzárkózott összegyűjtött verseinek publikálásától. Igaz, korábban néhány humoros költeménye megjelent a koalíciós idők után szigorúan betiltott Szabad Szájban vagy a régi Lúdas Matyiban. Egyszóval a Romhányi-versek - ősi időkre emlékeztetően - szájhagyomány útján terjedtek. Szerzőjüknek csupán az volt a dolga, hogy időnként gyarapítsa, csiszolja és személyes fellépésekkel hitelesítse ezt a szájhagyományt.

A költők többnyire rossz versmondók. Romhányi József azonban a kivételek közé tartozott: utolérhetetlen tökéllyel mondott verset. Amit mondott, úgy hangzott, mintha akkor találta volna ki.Fellépései alkalmával rendszerint tomboló siker jutalmazta a minden apró részletében megtervezett produkciót.

Maga a verses konferálás is tudatos választás eredménye volt. Amikor Romhányi először kezdte az országot járni az akkor elképesztően népszerű esztrádműsorokkal, minden nyilvánosság előtt kimondott szót patikamérlegen kellett megmérni. Nemcsak azt írták elő, miről hallgassanak, hanem egyre gyarapodó listát adtak arról, amiről feltétlenül beszélni kell. Állatverseivel Romhányi József lényegében megkerülte ezt a feladatot. Nem beszélt politikai aktualitásokról, csak örök emberi igazságokról, és nyelvi akrobatikával hitelesítette mondandóját. Mint a költői nyelv artistája elképzelhetetlennek tartotta, hogy szövegeit kinyomtatva árulják, őt magát kiiktatva ebből a folyamatból. Hiszen ez esetben ő már nem konferanszié, hanem verseket mondó színész.

A hatvanas években aztán búcsút mondott a színpadnak. Ha néha vállalt is egy-egy fellépést, akkor is inkább saját műveit adta elő. Ekkor vált először időszerűvé verseinek kiadása. A Magvető Kiadó lektorai értő szemmel (nem füllel!) végigolvasták a benyújtott anyagot. Hozzámérték a korízlés irodalmi paramétereihez, végül megnézték a szerző helyét a hivatalos költői ranglistán. Osztottak, szoroztak, és végül megszületett a döntés: kétezer-egynéhányszáz példányban megjelenhet a kötet. Ez a döntés mai ésszel érthetetlen. Ha már megjelenhet valami, miért nem csinálnak üzletet belőle? A Rímhányó akkoriban már évek óta sztár volt. A nevével - színvonaltól függetlenül - bármit el lehetett volna adni. Éppen ez idő tájt idézgette az egész ország Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki furcsa rímes prózában elhangzó mondatait. A hallgatókban, olvasókban, nézőkben sikerszámokhoz szokott szerző személyes sértésnek fogta fel a kiadó ajánlatát, és hazavitte a kéziratát. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy ez a könyv - pláne jelenlegi terjedelmében - jelenlegi terjedelmében sohase lásson napvilágot.

Nem a szerző pályaképét kívánom megrajzolni, csupán ennek a kötetnek vagyok a krónikása. Mégis hozzátartozik a képhez, hogy Romhányi József a nagyközönség azon kedvencei közé tartozott, akiket nem kényeztetett el az Aczél György által irányított kultúrpolitika. Annyira népszerű volt, hogy ez fel se tűnt. Befolyásos barátai is már csak a halálos ágya mellett döbbentek rá arra, hogy ő azokat a díjakat, kitüntetéseket sem kapta meg, amelyek a szórakoztatás hozzá képest névtelen iparosainak is kijártak. Kárpótlásképpen sebtében odaítélt érdemes művészi címét már nem tudta átvenni, de legalább tudomást szerzett róla, épp úgy, mint a - mások által reménytelen fordítói feladatnak minősített és épp ezért hozzá került - Macskák sikeréről.

Óvatos álszerénységből ugyan maga Romhányi sem nevezte soha költőnek magát. Ő versíró, mondta bele a kamerába egy tévéinterjú alkalmával. Ám a nagyközönség másféle mércével mért ezekben a kérdésekben. Sokan voltak, akik Romhányit szerették, halhatatlannak kikiáltott kortársainak egy részéről viszont tudomást sem vettek. A siker letagadhatatlan dologRomhányi nagyon sokat fordított is. Elsősorban énekelhető szövegeket a hálás művészek nagy örömére. Kevesen tudják, hogy mennyi műgonddal készültek fordításai. Aki venné a fáradságot és egybevetné Eliot macskaverseinek fordításait a musical változat szövegével, az könnyen csodálkozhatna. Webber musical-jének librettistái egy kicsit átigazították a nagy költő verseit, de ahol megegyezések vannak, ott Romhányi zenére készült magyar szövege olvasva is állja a versenyt az eredeti költemények fordításaival. Pedig annak szerzői között olyan vitathatatlan formaművészek vannak, mint Nemes Nagy Ágnes vagy Weöres Sándor.

A Szamárfül története is az emberi (ráadásul botfülű) szamárság krónikájának egyik fejezete. A nyolcvanas évek elején a könyvszakmát is meglegyintette a változások szele. Ekkor merült fel egy vitathatatlanul sikeresnek ígérkező Romhányi verseskötet kiadásának ötlete. A rossz emlékek miatt a szerző nehezen állt kötélnek. Végül azonban megbékélt első verseskötetének gondolatával, sőt új verseket írt, hogy gazdagítsa a tematikát. (Sírfeliratok, Körkérdések kutyákhoz, Apróhirdetés rovat… stb.) Ekkor azonban újabb váratlan akadályok tették bizonytalanná a versek megjelenését. A kiadó igazgatójának valójában nem a versekkel volt baja, hanem a kötetet tervbe vevő szerkesztőség vezetőjével, Janikovszky Évával. A Szamárfülből bűnjel lett, a bűnös főszerkesztő átmenetileg távozni kényszerült a kiadótól.

Aztán minden elrendeződött. Romhányi József összegyűjthette kiadásra érdemesnek tartott verseit, kötetet formálhatott belőlük, de már egy korrektúrát sem láthatott a megjelenés előtt álló kötetből. A könyveknek megvan a sorsuk, szerzőiknek úgyszintén. A Szamárfül szerzője halála után fél évvel jelent meg először. Aztán élte saját életét. Egykori - titkos - szerkesztője egyszer egy határátkelőnél várakozott. Öten voltunk a kocsiban, öt különböző generációt képviseltünk. Unaloműzés céljából verseket mondtunk egymásnak. Ekkor derült ki, hogy a Szamárfülből legalább egyet mindenki tudott kívülről. Költőjük ekkor már két évtizede nem volt az élők sorában. Az ilyesmit komolyabb műfajokban halhatatlanságnak szokták nevezni. A könnyű műfaj örökzöldekről beszél. A lényeg tulajdonképpen független az elnevezéstől. Vannak alkotások, amelyek túlélik alkotójukat. Akkor is, ha nevükhöz kötjük ezeket, akkor is, ha nem. Mézga Aladár, Bubó doktor mondásai: az „egy forintért megmondom” vagy az „egy műtétnél az is számottevő eredmény, ha az orvos életben marad”, éppúgy szállóigévé vált, mint a „minden szinten szinte minden” reklámszlogen. A Szamárfül nem utolsó sorban egy ilyen szlogengyűjtemény. Ezért is elnyűhetetlenek az érdemei.

Rigó Béla

Kapcsolódó cikkek
3 cikk
Megnézem

Hozzászólások