2050 Körinterjú – Lackfi János

Miről szól a novellád?
Annak ellentétéről, amit annyi dalban hallunk: „Megláttalak és huss, egy pillanat alatt elaléltam, annyira spontán, annyira tervezetlen volt, annyira édes és szikrázó, bébi, más nem számított.” Aztán egy párkapcsolatban jönnek ennél kevésbé libabőrös, lilaködös pillanatok is. Na de mi lenne, ha aprólékosan megterveznénk, ki legyen a párunk? Erre akár szolgáltatás is épülhetne...

Melyik a kedvenc sci-fid és ifjúsági könyved?
Vernét olvastam rongyosra, de az csak az ő korához képest képest sci-fi, ma már Tesla fityeg az égen űrszemétnek. H. G. Wellstől is tetszett nagyon kölökkoromban A láthatatlan ember. Ki ne szeretett volna láthatatlanná válni, ilyen vagy olyan piszkos okokból? Legutóbb Murakami Haruki 1Q84-trilógiája és szintén tőle a Világvége és a keményre főtt csodaország lőtt ki engem a világűrbe. Sistergősen reális irrealitás, remekül barkácsolt misztikum, durván kalandos és izzón lírai.

Mit szeretsz a novellaírásban?
Olyan, mint egy filmtrükk, amelynek során felveszünk egy matchboxot, amint belerohan egy makett-házikóba. Ha jól csináljuk, az olvasó a húsában érzi az ütközést. Pedig a világ hatalmas, a novella viszont rövid.

Min dolgozol épp?
Át kell gyúrnom utoljára LEVÁGOTT FÜL című regényemet, mert ősszel megjelenik. Undok fázisa ez a munkának, bár most már látom, hol muszáj még ezt-azt reperálni, csiszolni, fényezni, hogy hatásosabb legyen. És legalább már kész van. Még ha nincs is kész.
Hogyan képzeled el magad 2050-ben? Csábos mosolyú, megnyerően jóképű hulla leszek. Meg remélem, a Jóisten színe előtt táncikáló másvilági szúnyog is. Á, nem, hetvenkilenc éves, bodybuilder aggastyán egy tucat ükunokával.