Nincs engedélyezve a javascript.

Avery és Grayson naplója 2. Kifüstölés

Szívzűrterápia strébereknek – LOL-könyvek

GRAYSON bejegyzése


Avery őrült. Persze minden csaj zakkant egy kicsit, de Aves tényleg hibbant. Este felhívott, és megkért, hogy segítsek „kifüstölni” Aident az életéből… Hát tőlem már sok lány kért sok mindent, de ez új volt. Nem értettem, mit akar Avery, de le mertem volna fogadni, hogy kifüstölés alatt nem bulizást meg szórakozást ért, pedig azt ígérte, amikor rávett, hogy részt vegyek ebben az idióta kísérletben.

Mint kiderült, a kifüstölés a stréber lányoknál azt jelenti, hogy megszabadulnak az exüktől kapott vackoktól. Tudom, a csajoknál ez valami szent szertartás (hé, én is nézek tévét!), de képtelen vagyok felfogni, miért kell ekkora felhajtást csinálni egy csomó kacat miatt. Fényképek, CD-k, béna plüssállatok, ilyesmi. Avery persze más tészta, ő régi házi dolgozatokat őrizget, bizonyítványokat, sőt egy polgárháborús diorámát is, amit még általánosban készítettek Aidennel. Esküszöm, az az izé már bomlásnak indult, Aves mégis kis híján pánikrohamot kapott, amikor bedobtam a szemeteszsákba.

A hajigálás amúgy is rám maradt, mert Avery kész idegroncs volt − rábökött a kidobásra ítélt tárgyakra, és már bömbölt. Pedig a vackok feléről nem is tudta megmondani, miért emlékezteti Aidenre. (Vesszek meg, ha értem, miköze az öcsémnek egy Diana Ross-CD-hez!)

Szóval hülyeségnek tartottam, hogy Avery ennyire ragaszkodik ezekhez a cuccokhoz, de a kidobálás jó ötletnek tűnt. Túl kell tennie magát az idióta öcsémen, aki nem érdemli meg, hogy Aves ennyit szenvedjen miatta. Legszívesebben leradíroznám Aident a föld színéről, de a gyilkosság bűncselekmény, én pedig túl jó pasi vagyok ahhoz, hogy börtönbe kerüljek, úgyhogy beérem azzal, hogy legalább Avery szobájából eltüntetem minden nyomát annak a tuloknak.

„A kifüstölés nagyon megviselte érzelmileg” Avest − ami emberi nyelven azt jelenti, hogy piszkosul kemény estéje volt. Én viszont kimondottan élveztem. Persze jobban örültem volna, ha behúzhatok egyet Aidennek, de azért az sem volt rossz, hogy elégethetem a fényképét. Minél több cuccot hajítottunk ki, annál jobban éreztem magam. Aztán kivittem a szemeteszsákot a házból − miután nagy nehezen kitéptem Avery kezéből −, és arra gondoltam, most biztos megkönnyebbült.

Hát nem.


Amikor visszaértem, úgy meredt a falra, mint egy megszállott. Aztán rám nézett, és a látványtól majdnem meghasadt a szívem: megint folytak a könnyei, és olyan letörtnek tűnt, hogy úgy éreztem, belegebedek. Gyorsan magamhoz húztam, és átöleltem. Reméltem, hogy a közelségétől elmúlik a lüktető fájdalom a mellkasomban. Nem szívesen ismerem be – mert egy pasi ne adja ki magát ennyire –, de képtelen vagyok elviselni, ha egy lányt bőgni látok. Mintha lenne egy külön testrészem, ami a könnyekre reagál. Őrjítő érzés, és nem múlik el, amíg a sírás abba nem marad. Szóval nem bírom megállni, hogy ne vidítsam fel őket. Bármi áron. (Ne firtassuk, milyen hatással van ez a méltóságomra…) Balek vagyok, na. De olyan mélyre, mint ma, még sosem süllyedtem. Átkozott hőskomplexus! Avery összeomlott, és miközben a karomban tartottam, az agyam veszettül kattogott, hogy mi a fenét csináljak. Azt sem tudtam, most épp mitől borult ki. De akkor felpillantottam a falra, és azonnal leesett.

Avesnek volt egy béna posztere az ágya fölött. Valami fure hajú, öreg fazon képe – asszem, Albert Einstein −, amit hiába szedtem le, olyan régóta lógott ott, hogy a nap kifakította körülötte a festéket. Az a nagy, üres négyszög rosszabb volt, mint ha ott marad a poszter. Ennyi erővel odapingálhattam volna, hogy „Aiden elhagyott!”, annyira nyilvánvaló volt, hogy valami eltűnt onnan − ahogy az öcsém is eltűnt Avery életéből. Tennem kellett valamit. Muszáj volt eltakarni azt a foltot. De a képet nem akartam visszarakni. Valami mást kellett keresnem, ami nem emlékezteti Avest Aidenre, amitől jókedve lesz, és mindig elmosolyodik, ha ránéz. A „mosoly” szó adta végül az ötletet. És ekkor mondtam búcsút a méltóságomnak. Olyan kétségbeesetten szerettem volna felvidítani Avest, hogy az utolsó ingemet is odaadom neki, ha az segít. De beláttam, egy inggel most semmire sem mennék. Az alsógatyámmal viszont…

Úgy bizony, odaadtam Avery Shaw-nak az alsómat. Azt az elképesztően ronda gatyát, amit Aidentől − ki mástól? − kaptam pár éve karácsonyra, és a tornazsákomban tartottam. Fehér volt, tele szivárványszínű mosolygó fejekkel. Tök gáz. De Avesnek tutira tetszeni fog. Mielőtt meggondolhattam volna magam, behoztam a kocsimból, villámsebesen felszögeltem a hülye poszter helyére, és úgy vigyorogtam Averyre, mintha nem lenne ebben az égvilágon semmi fura. A titok nyitja a magabiztosság. Nem szabad, hogy Aves lássa rajtam, mekkora idiótának érzem magam, mert akkor ő is zavarba jön. Elborzadva meredt a nadrágomra (annyira egyértelmű volt, mire gondol!), mire kitört belőlem a röhögés. Hogy megnyugtassam, felhúztam a pólómat, és kivillant a bokszerem csücske. Miután megesküdtem rá, hogy a felszögelt gatya frissen mosott, persze tudni akarta, mi a fenének raktam ki a falára. Elmagyaráztam, hogy ha ránéz, én jutok majd az eszébe, és jókedve lesz, ahelyett hogy az Einstein-kép meg Aiden miatt bőgne. Az ötlet bevált. Az alsómra pillantott, és elmosolyodott. Aznap este először. Úgy éreztem, mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg, és bambán vigyorogtam, mint egy idióta. De aztán, amilyen tapló vagyok, nem bírtam megállni, és benyögtem, hogy éjszakánként rólam álmodik majd, egy szál smiley-s gatyában… Naná hogy ettől totál kiakadt! Tudom, nem kellett volna tovább húzni, de imádom, amikor elpirul. Most is elvörösödött, lefogadom, nagyon tisztán maga elé képzelt abban az alsóban.

Kivártam, amíg újra normálisan tudott lélegezni, puszit nyomtam pipacspiros arcára, és nagy ártatlanul szép álmokat kívántam neki… A hatás leírhatatlan volt. Hiába, Avery a legimádnivalóbb csaj a világon!

Szívzűrterápia strébereknek

Szívzűrterápia strébereknek

LOL-könyvek

Oram, Kelly, Vándor Judit