„BÁRD AKARTAM LENNI, DE AZ NEM VOLT KARRIEROPCIÓ” – A TARKABARKA HÖLGY, AKI MEGÍRTA AZ ÉV MESEKÖNYVÉT
2020. június 23.
A mesemondás menő! Oké, mondhatjuk úgy is: reneszánszát éli. Szaporodnak világszerte a mesemondó fesztiválok, nemzetközi konferenciákat szerveznek a témában, szakmai szervezetek alakulnak, és egyre többen választják hivatásul a mesélést. Zalka Csenge Virág kiskamasz korától erre a pályára készült. A nagyszüleitől és a szüleitől kapta az ihletet, Amerikában képezték hivatásos „storytellerré”, és ma három nyelven ismerteti meg közönségét a népmesékkel. Könyveket is ír: a legutóbbi, a Ribizli a világ végén című, amely egy feminista mesegyűjtésből nőtte ki magát, a 2019-es év mesekönyve lett. Egy modern kori bárdot szeretne bemutatni nektek Kurucz Adrienn.
Szerencsés lány. Én gondolom, ő mondja is magáról. Mind a négy nagyszülője él még, és mind a négy nagyszülő imád mesélni. Ma már gyűjti is tőlük Zalka Csenge a történeteket, felveszi diktafonra profi módon, amit mondanak apai ágról a ménfőcsanakiak, és a család másik fele, a Somogy és Baranya megyei, félig sváb nagyszülők.
„Apai nagyapámtól hallottam olyan tréfás mesét, helyi legendát is, amelyről azt állította, isten bizony megtörtént, aztán megtaláltam valamelyik népmese-katalógusban ugyanazt a sztorit” – meséli a mesélő, becenevén a Tarkabarka hölgy.
Meg mondja azt is, hogy a szülei is nagyon leleményesek voltak, rengeteget szórakoztatták azzal kicsi korában, hogy jövet-menet meséket mondtak neki, kitaláltak maguk is történeteket, meg fel is olvastak persze. Voltak állandó kedvenceik, a Mirtusz királykisasszony például, azt mindig anyukája mesélte, de saját maguk által kreált állandó hősük is volt: Gerzson, a hangya. A mesék közé pedig beszűrődtek a családi legendárium igaz történetei is: a nagyszülők gyerekkora, a háború, dédszülők sorsa.
Hogyan folytatódott Csenge meséje?
Még nem tudott írni, de már rajzolt mesekönyveket. Amikor iskolába került, az idősebb barátnőit kérdezgette: ti már írtok fogalmazást? „Én voltam az egyetlen, aki alig várta, hogy végre történeteket gyárthasson.”
Kiskamaszként elkezdett ismerkedni a mitológiával, és elvarázsolta a hősök csodás világa. Dömötör Tekla Germán, kelta regék és mondák című gyűjteménye volt a nagy kedvence, aztán megtalálták a görög eposzok magyarórán. „Én meséltem el az osztálytársaimnak hetedikben, mi a történet. Nem sokan olvasták el rajtam kívül az Odüsszeiát, unalmasnak találták az archaikus szöveget, engem viszont lenyűgözött, úgyhogy lelkesen magyaráztam a szünetekben, melyik énekben mi zajlik. Aztán eljutottunk a tananyagban az Artúr-legendákig, emlékszem, hosszú előadást tartottam az osztálynak a témából.
Hősök, tündérek, szigetek… imádtam az egészet. Osszián volt az írek és skótok híres bárdja, róla is olvastam sokat, és kitaláltam, hogy bárd szeretnék lenni én is, de hát ez nem volt reális karrieropció akkoriban.”
Csenge nem tudta, hogy van olyan, hogy hivatásos mesemondó, egészen az egyetemig, ahol régésznek tanult.
Az amerikai ösztöndíjak viszont már a „storytellingről” szóltak, és egy új fejezetet nyitottak az életében.
Azzá vált, aki mindig is szeretett volna lenni: ha nem is bárdnak hívjuk, de ő lett a mesemondó lány.
Aki járja a világot, és három nyelven – a magyar mellett angolul és spanyolul is – mesél mindenféle korosztálynak.
Ha az ember nézi, hallgatja, feltűnik neki, hogy milyen természetesen, manírok nélkül mesél, mintha barátok közt sztorizgatna, úgy beszél mesefigurákról, mintha köztük élne.
Mondja is, hogy nem járt mesemondó versenyekre gyerekkorában, neki a mesélés csak úgy „jött”, zsigerből, kikívánkoztak belőle a történetek, ha például ült a tábortűznél a barátaival. Ma is az az elve, hogy csak azt a mesét meséli el, amit ő maga is szeret, ami neki is érdekes. Hiszen csak így tud hiteles lenni.
Lehet mesélni egy kamasznak is?
– kérdem Csengét, mert azt tudom, tapasztalom, hogy a felnőttek szeretik a meséket már csak a nosztalgia okán is, hívnak mesemondókat esküvőkre, rendezvényekre, hihetetlenül népszerű a meseterápia, a kisgyerekeknek pedig evidens, hogy mesélünk; de mi a helyzet a tinédzserekkel? Nehezen hihető talán sokak számára, hogy ők is leköthetők pusztán a mese és a szó erejével, és számukra is nagyon fontossá válhat egy régimódi mese az őket rabul ejtő kütyüvilágban. Csengének szívügye a téma, Hősök és pimaszok címmel könyvet is írt róla.
Meséli, hogy a Mítoszok csatája című rendezvényük, amelyen hatan-nyolcan összeállnak és mitológiát mesélnek játékos formában, kifejezetten az egyetemista, fiatal felnőtteket vonzza leginkább, vannak díjak, közönségszavazás, pörgős, jó hangulatú buli, de azért a rendszeres fellépéseik nagy része kisgyerekeknek vagy felnőtteknek szól. Mert sajnos az iskolába a kamaszokhoz már ritkán hívnak mesemondót, pedig nagyon is lenne helye és súlya az előadásaiknak. „Rengeteg mesém van irodalomórához, történelemórához, és ha módom van eljutni hozzájuk, nagyon élvezik, ez a tapasztalatom! A lényeg a meseválasztás, az, hogy mit mesélünk és hogyan.
Ha úgy érzik, dedósként kezelik őket, már el is vesztettük a figyelmüket. De az a jó, hogy ők már bonyolultabb történeteket is gyönyörűen tudnak követni, mint a felnőttek. Fontos, hogyan viszonyulunk hozzájuk. Befeszülnek, ha elkezd fegyelmezni az előadó.
Ehelyett azt mondom: sziasztok, van egy jó sztorim, ha gondoljátok, hallgassátok meg. Nem kell jelentkezni, nem fogom kikérdezni utólag, ha uzsonnázik közben valaki, hát egészségére!
Amikor besétálok, és mondják, jött egy mesemondó, a fele persze lehasal a padra, hogy hagyják őt ezzel békén. Aztán elkezdek egy érdekes sztorit, mondjuk, arról, hogy a Fekete lovag felteszi a kérdést Artúr királynak, hogy mi az a dolog, amire minden nő a legjobban vágyik… na, erre felkapja a fejét az összes fiú, megérkezik a közönség.
Ja, ez érdekel, mondják! Ez nem a három kismalac… És innentől zseniális hallgatóság a kamaszoké. Interaktív foglalkozásokat szoktam tartani egyébként, nemcsak én beszélek, hanem kérdezgetek, megszavaztatom őket néha, mi lesz a jó megoldás szerintük, elmondják, bele-beleszólnak a történetbe. Örülnek, hogy itt van valaki, nem a fejük felett beszél, partnerként kezeli őket.”
Hány mesét tud egy mesemondó?
Aki próbált már a gyerekének fejből mesélni, az tudja, nem egyszerű műfaj… De idővel kicsit rutinosabbá válik az ember szerencsére, bizonyos bevethető panelek, állandó szereplők rögzülnek.
A hivatásos mesélők pedig egész mesekincstárat őriznek a fejükben. Csenge például több százat is. Van egy olyan műsora, amelyben meg lehet pörgetni a földgömböt, és ahova mutat a jelentkező, arról a tájról mesél neki. „Van egy saját kihívásom: minden országból egy népmesegyűjteményt el akarok olvasni. Kínánál kezdtem három éve, haladok országról országra, már csak húsz ország van hátra körülbelül. Minden országról írok egy blogbejegyzést, mi volt onnan a kedvenc mesém. Szépen bővül a repertoárom, és nagyon tetszik ez az út: a meséken keresztül megismerni a világot. Nagyon izgalmas felfedezni ugyanannak a mesének az elemeit, egy-egy másik változatát több különböző országban.
Például Amerikában találtam Fehérlófiát, igaz, abban nem sárkánnyal kell megküzdeni, hanem egy pipázó fickóval.”
A jó mesemondó tudós gyűjtő is, nem csak előadóművész: felkutatja és összeveti a különböző meseváltozatokat. A Ribizli a világ végén című könyv azért született, mert Csenge sokszor hallotta a szülők panaszait a korszerűtlen mesék miatt, amelyeket nem szívesen mondanának el a gyerekeiknek. Miért van az, hogy a királylány csak fekszik, amíg meg nem csókolják, aztán feleségül megy a hőshöz, ennyi a szerepe?
Miért csak királyfiak győzhetik le a sárkányt?
„Azért merül fel sokszor efféle kérdés, mert a kánon, amit az átlagember ismer, szűk, mondjuk, öt-hat Grimm-mesét ölel fel: Hófehérkét, Piroskát és társaikat, kicsi a merítés – magyarázza Zalka Csenge. – Ezek alapján ítélnek.
Az a szerencse azonban – és én ezt szerettem volna először a blogomon a Feminista mesék című gyűjtésem, majd a könyvem által bizonyítani –, hogy rengeteg mese van a magyar népmesék közt is, amelyben bátor lány, furfangos asszony, önálló hősnő, jószívű boszorkány szerepel. Nem modernizáltam a meséket, nem írtam át őket, a válogatást végeztem úgy, hogy a tanulságuk egybecsengjen a modern gondolkodással.
Igen, van olyan népmese (nem került be a könyvbe természetesen), amit soha nem mesélnék gyerekeknek én se, például a Rest macska, amiben a férj véresre veri az asszonyát. Kimondható, hogy e felett a mese felett eljárt az idő. De például ha valakinek jobban tetszik, a Csipkerózsikának lehet azt a változatát is mesélni, amiben nem egy magatehetetlen lányt csókolgat a királyfi, hanem a mérgezett tüskét húzza ki az ujjából. És igenis, vannak meséink, amelyben a hősök olyan nők, akik nem elszenvedői, hanem formálói sorsuknak, ezt szerettem volna bizonyítani a Ribizlivel, amelynek elkészült amúgy a nemzetközi meséket tartalmazó folytatása is, A kalóz királylány címmel, ősszel jelenik meg!”
Mesélés, könyvek, Világszép Alapítvány
Ez utóbbiról még nem esett szó, pedig Csenge életének fontos eleme a Világszép, az önkéntes mesemondó program szakmai vezetője. Az alapítvány olyan gyerekeket támogat, akik otthonban vagy nevelőszülőknél, nem saját családjukban élnek. „Kísérjük őket. Vannak táboraink, óvodánk, mentoraink, karrierprogramunk, Létra klubunk különféle foglalkozásokkal. A mottó az egyéni figyelem és az elfogadó szeretet: önkénteseink járnak például az otthonokba, és esti mesét mondanak a gyerekeknek.”
Akinek természetes, hogy mesél valakinek, és talán már neki magának is meséltek a szülei, az talán bele sem gondol, mi marad ki az ember életéből, ha soha nem hallja ezt a csak neki címzett félmondatot: „Mesélek neked!”
Hogy mi marad ki? Egy egész világ.
