Nincs engedélyezve a javascript.

Gyerekkorom kedvenc könyve – 14. Miklya Luzsányi Mónika: A Villikirály

Illusztráció: Németh Gyula

Valamikor réges-régen, valahol messze-messze, a hósipkás hegyek között élt egy kisfiú.

A kislány legalábbis úgy gondolta, hogy a falut hósipkás hegyek és fekete fenyvesek veszik körül. A fehérre meszelt rönkházakban esténként vörösen lobog a tűz a cserépkályhában, a szavak keményen, idegenül koppannak a padlón, pedig szeretet van, béke, Kom’mir, Schatzi, kihűl a knődel, szól az asszony a gyerekének, pont úgy, mint óma, amikor vacsorázni hívja. Ómama és ópapa gyakran keverték a magyar és a sváb szavakat, de a gyerek sohasem tanulta meg a nyelvet, idegen volt neki, félelmetes. Ha német szót hallott, borsódzott a háta, csak a Villikirályt szerette, akár azon az idegen nyelven is, amivel a feje fölött beszéltek a felnőttek, ha azt akarták, hogy ne értse, miről van szó.

A cserépkályhában már leégett a tűz, mire az anyja hazaért. Fáradt volt, késő estig dolgozott, de sohasem hagyta volna ki, hogy este meséljen a kislányának.

– Mit meséljek, kincsem? – kérdezte anya, és a kislány rendre a Villikirályt kérte, a verset, ami a szőke kisfiúról és az apukájáról szól. A verset, amit az anyja időnként németül is elmesélt. Anyja szájából lágyan gördültek az idegen szavak:

– Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?

Es ist der Vater mit seinem Kind…

A kisfiút Jörgennek hívják. Ebben is biztos volt a kislány, mert a Jörgen szó olyan szépen gurul, mint a pöttyös labda, nem sziszeg, mint a Schatzi, bármilyen szépet is jelentsen, bármilyen szépen is mondja a nagyanyja. Jörgen szőke és kékszemű, mint mindenki a faluban, és mindenki a kislány családjában is, kivéve a gyerek apját. Hogy az apja ki is, mi is pontosan, honnan származott, nem tudta a gyerek. A fekete fenyvesek közül léptetett elő ezüstszín paripáján, vörös köpenybe burkolózva. Akkor is tél volt, a vastag bársonyköpeny csuklyáját lesodorta fejéről a sziklaormok felől lecsapó viharos szél, az arcába fújta fekete, göndör haját. Egy mozdulattal simította hátra elszabadult fürtjeit a férfi, szeme sötéten villant, ahogy végignézett a völgyben megbúvó, apró sváb falun. Oldalán ezüst markolatú kard, csizmája karmazsin, hát persze, hogy azonnal beleszeretett az anyja, eszébe sem jutott megkérdezni, hogy ki ő, honnan jött, meddig marad. Pedig nem ártott volna, mert apa egy napon felkapott ezüstszín paripájára, felhágott a fehérsipkás hegyek tetejére, és elrepült. Azért kell anyának estig dolgoznia, hogy eltarthassa őt, mert neki nincs apukája. Mindenkinek van az oviban, csak neki nincs. Azt sem tudja, ki volt, milyen volt, nem is emlékszik már rá. Csak azt látja a régi fényképeken, hogy magas és fekete, a szeme sötéten villan, és más, egészen más, mint ő vagy anya vagy óma, Osi tánti.

Lehet, hogy kóbor lovag vagy tünde, de az is lehet, hogy varázslómester.

Nem. Lovag nem lehet. Legalábbis Jörgen apukája biztosan nem volt lovag, mert akkor megküzdött volna a Villikirállyal. Kirántotta volna ezüstmarkolatú karját, és nyissz! Egy csapással lenyisszantotta volna azt a gonosz fejét! Vagy ha nem is egy kardcsapással, akkor többel.

– Nesze – mondta volna a lovagapa. – Nesze neked, Villikirály! – és odacsapott volna neki balról.

– Bántani akarod az én gyerekemet?! Csak azt próbáld meg! – és odacsapott volna neki jobbról.

– Megragadni a karját? Elrabolni? Akkor védd magad! – és lecsapta volna mind a két karját a Villikirálynak.

– Megbűvölni és megbájolni? – és egy mozdulattal beleszúrta volna a kardját a Villikirály szívébe.

– És a végén megölni? Az én fiamat?! Soha! – kiáltotta volna a lovagapa, és megadta volna a kegyelemdöfést.

Tünde sem lehetett Jörgen apja, mert akkor egy szavával meggyógyítja a fiát, hiába mesterkedik a Villikirály. És varázslómester sem lehetett, mert akkor simán feltámasztotta volna, amikor meghal a gyerek. Szóval Jörgen apja nem volt lovag, tünde, de még varázslómester sem. Egyszerű, hétköznapi ember volt, aki nem látta a Villikirályt. De meg akarta menteni a gyermekét.

A kislány nem tudta, ki volt, mi volt az apja, talán lovag, tünde vagy varázsló. Valami más volt, más, mint ők. Valami nem emberi. Aki megküzdhetett volna a Villikirállyal, de nem tette. Magára hagyta a gyereket, és ellovagolt. A kislány igazság szerint azt se bánta volna, ha nem lovag, tünde vagy varázslómester az apukája. Ha csak olyan egyszerű, hétköznapi ember, mint Jörgen apja. Aki ugyan nem képes legyőzni a Villikirályt, de legalább szereti a gyerekét.

A cserépkályhában a tűz vörösen lobogott. Anya fáradtan ült le a karosszékbe:

– Mit meséljek, kincsem?

– A Villikirályt – válaszolta a gyerek ragyogó szemekkel.

– Ezredszerre is? – kérdezte anya, de igazán már nem is csodálkozott, mert tudta a választ:

– Igen. Ezredszerre is – bólintott a gyerek, és az anyja elkezdte újra:

– Ki nyargal a szélben, az éjen át?

Egy apa az, ő viszi kisfiát.

Karjába szorítja gyermekét,

átadja teste melegét…