Nincs engedélyezve a javascript.

Gyerekkorom kedvenc könyve – 19. Miklya Luzsányi Mónika: A félszemű

Illusztráció: Miklya Emese

Takács Lőrinc Öcsike megrökönyödve nézte a kislányt, aki a fiúk között állt.

– Nem leszek Vicuska! – jelentette ki nagyon határozottan, és még dobbantott is egyet a lábával.

Öcsike tudta, hogy a kislánnyal nem érdemes kukoricázni. Egy félénk ellenvetést azért csak megengedett, már csak azért is, hogy ne hulljon teljesen romokba a tekintélye a többiek előtt.

– De hát ez a neved, nem?

De ahogy kimondta, abban a pillanatban tudta Takács Lőrinc Öcsike, hogy hibát követett el. A kislány szeme izzani kezdett, és fejhangon visította:

– Nem vagyok Vicuska! Vica vagyok! – és már lendült is lába, és jól sípcsonton rúgta a fiút.

Öcsikének igazat kellett adnia abban, hogy Vica sok minden, de nem Vicuska. Ennek ellenére kicsit hátracsavarta a kezét, megrángatta a copfját, persze csak a rend kedvéért, hiszen mindenki tudta a Koporsósok között, hogy Vica meg Öcsike szerelmesek egymásba ovis koruk óta. A szerelem ciki volt, de Vicát meg Öcsikét nem csúfolta senki, mondjuk nem is lehetet, olyan véd- és dacszövetségben álltak egymással , hogy nem mert kikezdeni ellenük senki, főleg, hogy ott voltak mögöttük a Koporsósok.

A Temetkezési Vállalat udvarára Öcsikéék kertjén keresztül tudtak átjutni. Záróra után ott verődtek össze a Jókai utca gyerekei, ott játszottak a farakások, a lesúlyozott deszkahegyek, a faforgácshalmok meg a száradó koporsók között. Petőfi sulisok voltak mind, és fiúk, kivéve Vicát, aki lány volt, és Öcsike nyomására már nagycsoportos korában ott játszott velük a Temetkezési Vállalat udvarán.

Most éppen egricsillagosat akartak játszani, csak Vica nem akart Vicuska lenni. Takács Lőrinc Öcsike már megszokta, hogy Vica álltalában nem úgy reagál a dolgokra, mint minden más, normális gyerek. De ez az éles reakció most azért még őt is meglepte. Mert ugye Vicuskának lennie kell valakinek a játékban. Ha nincs más lány, akkor csak Vica lehet Vicuska. Ráadásul Öcsike játszotta Bornemissza Gergőt, szóval még az se ciki, hogy szerelmesek egymásba… Vicuska jó szerep, egy lánynak a lehető legjobb, mint ahogy a fiúknak a Gergő a legjobb szerep. Öcsike el se tudta képzelni, mit akarhat a lány, meg is kérdezte tőle gyorsan. De akkor lepődött csak meg igazán, amikor meghallotta a választ.

– Jumurdzsák akarok lenni.

– Miiiii? Jumurdzsák? – röhögött Szikszai is. – De hát nem vagy fiú!

– Múlt héten se voltam, mégis jó voltam Nemecseknek – vágott vissza Vicuska.

– Meg török se vagy – értetlenkedett Ábris Bandi.

– Mér’, te az vagy? Vagy valaki más? Senki se törökebb itt nálam!

– De… De nincs fél szemed – ellenkezett Vetró.

– Nem baj. Majd lekötöm az egyik szemem kisdobos nyakkendővel.

– De te nem vagy gonosz – vágta ki az utolsó érvet Öcsike. – Jumurdzsák meg az. Nagyon gonosz.

Vica hevesen megrázta a fejét. Nem. Jumurdzsák nem gonosz. Legalábbis nem volt mindig az. Csak a többiek nem ismerik elég jól. Mert ők csak a filmet látták, nem olvasták a könyvet. Nem jelent meg a fejükben Jumurdzsák, nem képzelték el maguknak, csak bámulták a mozit. Vica számára azonban Jumurdzsák volt a legérdekesebb szereplő, sokat gondolkodott rajta olvasás közben.

Már a fél szeme is izgalmas. Mikor, és hogyan veszítette el? Persze, azt mondhatnák, hogy valamelyik csatában, esetleg egy párharcban, de Vica tudta, hogy ez nem igaz. Jumurdzsák nem félszemű. Megvan mind a két szeme, csak az egyik, amelyiket a kötés fedi, befelé néz, bele a fejébe, mint a Krebsz Pityu az elsőben, akinek le van ragasztva a fél szemüvege. De akkoriban, amikor Jumurdzsák gyerek volt, még nem volt szemüveg meg ragasztó sem, úgyhogy Jumurdzsáknak lekötötték a rossz szemét, mert megijedt tőle mindenki, hogy nem látszik a szemgolyója, csak egy kicsit, mert a többi be van fordulva a fejébe. Persze Jumurdzsákot csúfolták a többiek a fél szeme miatt, pont úgy, mint a Krebsz Pityut. Végig-végig csúfolták, amíg iskolába járt, és a kicsi Jumurdzsák elhatározta, hogyha nagy lesz, bosszút áll mindenkin. Rengeteg bosszúállós tervet eszelt ki, sokkal gonoszabbakat, mint bárki más. Mert ha egyik szemeddel folyamatosan a saját fejedbe nézel, akkor nem látsz mást, csak sötétséget, és a gondolataid is sötétek lesznek. A sok terv közül a legármányosabbhoz volt szüksége a fekete köves, holdas, csillagos gyűrűre. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül kereste a gyűrűt, sivatagokon kellett átkelni, megküzdeni acélfogú oroszlánokkal, legyőzni halálos mérgű viperákat, végül találós kérdésekkel rászedni a dzsinnt, aki a csodás gyűrűt őrizte. De mindez még nem volt elég! A gyűrű átkát csak úgy oldhatta fel, hogyha megmártotta a Jeges-tenger vizében. Már éppen hazafelé tartott a küldetéséről szegény Jumurdzsák, amikor ellopták a lovát és a gyűrűjét.

– Ti mit csináltatok volna? – kérdezte a fiúkat csípőre vágott kézzel Vica. – Nem kerestétek volna életre-halálra a gyűrűt?

– Deeee! – bőgték a fiúk egyöntetűen. Csak Öcsike nem bőgött, összehúzott szemekkel vizslatta Vicát, mint aki mérlegel valamit.

– Srácok! – szólalt meg végül. – Játsszunk inkább Jumurdzsákosat! Úgysincs Vicuskánk.

– Csak egy Jumurdzsákunk! – bődültek fel a fiúk újra, és jól hátba veregették Vicát, ahogy az a fiúk között szokás.