Nincs engedélyezve a javascript.

Minden puszi egyforma? Todó után Víg Balázs is kitálal

„10 éve jelent meg Vig Balázs Három bajusz gazdát keres című meséje, melyet, ha nem jön a járvány, nagybajuszos csinnadrattával ünnepelt volna. Így csak virtuálisan invitál mindenkit a mese helyszínére, Születésnapfalvára.

Kicsiknek szól, abszurd humorával mégis nagyon modern, felnőtt által is élvezhető az a nyelv, amit például A három bajuszban használ. Szándékosan ennyire szülőbarát?


Egyrészt saját magam számára is úgy válik érdekessé egy történet, ha több síkot tudok beleépíteni, másrészt azt gondolom, hogy így a hatása is sokszoros lehet. A Három bajusz… az egyik síkon tele van népmesei elemekkel, kezdve a próbatételektől a legkisebb bajuszmanóig, aki világgá megy, egy másikon viszont sokkal inkább a groteszksége érvényesül. A bajuszok életre kelnek és egészen abszurd kalandokba keverednek: az egyik feleséget keres magának, a másik meg egy faluszéli tejivóban zsiványnak áll. Számomra a mese terepe egyfajta játszótér, ahol olyan érzésekről, történésekről tudok írni, amelyek direktben nem lennének annyira izgalmasak. Sőt akár közhelyszerűek lennének. Meseköntösbe öltöztetve azonban elkezdenek működni, és valami nagyon mélyről rájuk rezo­nál bennünk. Vesszőparipám íróként, olvasóként egyaránt, hogy még egy gyerekeknek szóló történetnek is legyen alja, mélysége, mondanivalója. Ne csak úgy lógjon a levegőben, ne csak vicces és cuki akarjon lenni.

Mit ért közhelyességen?


A Puszirablók című könyvem például, ha leegyszerűsítem, az esti jó éjt puszi fontosságáról szól. Ha írnék egy propagandakönyvet arról, hogy a szülők puszilják meg a gyerekeiket esténként, az banális lenne. De így, hogy egy kalózos, hercegnős mesébe ágyazom be, melyben Szeretke hercegnő azért kerül egy kalózhajóra, mert egy este nem kap jó éjt puszit, banalitás nélkül tudok – illetve tudnak a szereplőim – beszélni többek között arról, micsoda védettséget tud adni egy puszi. És kérdések is könnyebben felvethetők így. Például, hogy minden puszi egyforma-e? A rossz gyerek meg nem érdemelt puszija és a szerelmespár első csókja?

Én magam is azokat a történeteket szeretem, amelyekben nemcsak a súlyos dolgok, de a gyerekek apró-cseprő sérelmei is komolyan vannak véve.


Számomra nagyon lényeges, hogy súlya, tétje legyen a könyveimnek. Hogy ne csak azért írjak, mert jólesik szöszmötölni a gép mögött, hanem azért is, hogy kicsit igazságot szolgáltassak azoknak a gyerekeknek, vagy a felnőttként bennünk élő gyereknek, akit különböző vélt vagy valós sérelmekkel bánt az élet. Próbálom eltalálni azt a hangot, amelyre könnyen rá tud csatlakozni az, akinek van valamilyen bánata. Pusztán az, hogy kibeszélünk bizonyos dolgokat, tudunk nevetni olyan szituációkon, amelyek az életben egyáltalán nem kellemesek, nem nevetségesek, leírva viszont meglátni a benne rejlő humort vagy iróniát, sokat segíthet.

A Todó kitálal az oviról című könyv (alcíme szerint nem csak óvodásoknak) tudomásom szerint az egyetlen olyan gyerekkönyv magyarul, ami férfi szerzőtől szól az oviról. És próza! Benne vannak esetleg a saját gyerekkori sérelmei is?


Ebben a sorozatban egyes szám első személyben Todó beszél, emiatt sokan kérdezik tőlem, vajon én vagyok-e a kisfiú, amit mindig cáfolok ugyan, mégsem véletlen, hogy könnyen beszélek ezen a hangon. Csak úgy mertem megírni, hogy nagyon sok saját élményanyagot használtam fel, amiket persze sokféle módon toldoztam-foltoztam, átírtam. Személyes élmény miatt kezdtem például bele a megírásába is: elegem volt a habos-babos, cukiskodó könyvekből. Egyszerűen azért, mert már az én gyerekkoromban sem olyan volt egy óvoda, amilyen ezekből az inkább beszoktatókönyvekből kirajzolódik. Azt szerettem volna, hogy egy fiktív szereplő szemszögéből meghallgathassunk egy elégedetlen óvodást is. Aki egyáltalán nem rossz gyerek, de csak kapkodja a fejét, hiszen olyan élmények érik a közösségben, hogy alaposan föl kell kötnie a gatyáját, hogy érvényesülni tudjon. Csupa olyan fejezet szerepel a könyvben, ami egy ovis életében bármikor előfordulhat, akár kis traumaként is jelentkezhet. Ilyen pl. A mócsingos hús, a Bunyózni tanulok vagy a Bekakilok című részek. Tudom, hogy sokan úgy gondolják, ezek a nehézségek maradjanak inkább tabutémák, hogy otthon, a családban beszéljük meg, ha felmerülnek, de gyerekkönyvek ne szóljanak róluk, mégis azt tapasztalom, hogy egyre több szülő, sőt pedagógus is beáll mögé. Nem tetszik az az irány, hogy 9-10 éves gyerekek úgy élnek a saját közösségükben, mintha 16 évesek lennének, közben a tanító néni a Misi mókust olvastatja velük. Nincs semmi baj a Misi mókussal, de szinkronba kell hozni valahogy a valóságukat az olvasmányaikkal. Ha egy alsós gyerek 18+-os videókat néz, akkor nem lehet, hogy a róluk és nekik szóló irodalom erre valahogyan ne reagáljon. Természetesen nem vulgáris módon, nem közönségesen, hanem csakis céllal.

Író-olvasó találkozói mindig nagyon játékosak, interaktívak. Kell hozzá a műsor, hogy kedvet csináljon az olvasáshoz?


Sokan nem is gondolnák, mennyire fontos dolog az író-olvasó találkozó. Mi, akik könyvek között nőttünk fel, el sem tudjuk képzelni, hogy előfordulhat, hogy egy negyedikes gyerek nem tudja elolvasni a nyomtatott nagybetűket. Én legalábbis őszintén megdöbbentem, amikor egy Todó kitálal a sportról-találkozón ez történt egy kisfiúval. Nyilván nem sok esélyt látok rá, hogy őbelőle néhány éven belül olvasó váljék, mégis, ezen az író-olvasó találkozón, egy könyvtárban, ami abszolút nem a saját terepe, egy órán keresztül jól érezte magát egy alternatív irodalomórán, és személyes kapcsolata alakulhatott ki egy íróval, egy könyvvel. Ha időben megkapják olyan gyerekek ezt az élményt, akiket amúgy nem érdekelnek a könyvek, vagy a szüleik valamiért nem tartják ezt fontosnak, akkor még be tudunk annyira avatkozni kulturálisan a kis életükbe, hogy valami közük mégiscsak legyen az olvasáshoz.

Vig Balázs a Móra Kiadó szerzője. Látszatra hétköznapi, ám átlagosnak azért nem mondható hősökről – bajuszokról, puszikról, rettegő fogorvosról – mesél, a történeteinek mégis mindig súlya van.


Ügyek mellé áll: hol banálisnak tűnő, ám a gyerekek számára életbevágó sérelmeknek ad hangot (Todó kitálal az oviról, Todó kitálal a suliról, Todó kitálal sportról); hol a jóéjt puszi fontosságáról (Puszirablók) regél; vagy, mint legutóbb, a Föld védelme mellett „kampányol” (Amikor a kukák világgá mentek antológia Rosszcsontok című meséje).

Todó kitálal az oviról – nem csak óvodásoknak (Móra Kiadó, 2016., 2020.) Bekakilok – részlet


"Nem bírom tovább. Összeszorított fenékkel lépegetek befelé a vécékhez. De nem eszembe jut, hogy nem szabad odabent vécézni, mert valami olyat hozok majd haza, amit kenegetni kell. Így mondta anyu. És mi lesz, ha ő, akit épp most varázsoltam meg, hogy minél hamarabb ideérjen, pont akkor érkezik, amikor kakilok az óvodában? Mérges lenne vajon? Biztos nem lenne mérges. De látná, hogy nem azt csinálom, amit megbeszéltünk, és lehet, hogy elszomorodna. És különben is: nagyon kell, vagy már nagyon muszáj? Pár lépést teszek a kerítés felé, de anyu még mindig nem jön értem. Vissza még két lépés. A bizonytalanságtól nagyon kell pisilnem. Szerencse, hogy a többiek messze játszanak tőlem, és egy óvó néni sincs a közelben. Most bent tartsam, vagy ne tartsam bent? Hol van már anyu, miért nem engedik el onnan, ahol dolgozik? Kicsit bepisilek. És ettől elfelejtem, hogy össze kell szorítani a fenekem. Lehet, hogy nem is tudnám. Kisbabakorom óta most először újra bekakilok. Előbb csak egy kicsit. Aztán teljesen. Sírok. De nem szabad sírni, dolgom van. Nem tudhatja meg senki, hogy mi történt.

Már a bokrok között járok, az óvoda mögött. De nincs szerencsém. Egy Süni csoportos és egy katicás játszik itt, ahol nem láthatják meg őket. Meg is értem, hogy elrejtőztek, így nem kell osztozniuk a játékokon senkivel. Persze nincsenek sokan az udvaron, késő délután van. Szinte mindenkit hazavittek már. (Anyuuu!!!) Biztos ezért kérdezik meg, hogy akarok-e játszani velük. Délután a legvégéig bent maradt gyerekek mind jóban lesznek, még ha másik csoportba járnak, akkor is. Dühösen ellököm az egyiket, és elszaladok. Nem tudták meg, hogy bekakiltam!

De ahogy kifutottam a bokrok közül, egyből a lányok között találtam magam. Ők megérezték, hogy valami büdi, és én először úgy csináltam, mintha nem érezném, aztán meg úgy, mintha én is érezném, de közülük lenne valaki büdös. Erre azt mondták, nem ők a büdösek, hanem inkább én. Elszaladtam. Majdnem megtudták, hogy bekakiltam. De még pont nem.

És egyszer csak Tilda néni magához parancsolt. Menni kellett. Biztos megmondták neki, hogy bekakiltam. Mert a fiúk látták, hogy olyan színű a nadrágom, mintha beleültem volna valamibe, a lányok meg érezték, hogy büdi vagyok, és Tilda néni ebből rögtön kitalálta, hogy mi történt.

Sírtam, nem néztem senkire. Ha én nem látom őket, ők sem látnak engem.”